Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral

38

Új Dunatáj • 2004. június

belegeltél?!”] Tönkretették az ízlelőbimbóimat ezek a... Csak azt ne mondd, hogy a ők, mert akkor elválok tőled. Tessék, azt mondom, hogy ők és a rohadt kínai konyhások, meg az összes pekingi kacsa. Ez nekik konyha meg művészet meg többezer éves tradíció, pedig csak összegányolnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül, azt mind belekeverik a serpenyőbe, a mogyorót a csirkével, az édest a savanyúval, a csokoládét a fokhagymával?! Na nyugi, mindenki minket nézz! Nem baj, akkor legalább látnak ilyet! Itt, ezeknél a derék belgáknál úgy is mindenki iszonyúan normális, és nekem sem jut más az eszembe, mint vágyakozni az ő tüchtig életük után, és ez kibírhatatlan. Dehogy, dehogy. Hidd el, nincs semmi baj. Nincs és nem is lesz semmi baj.

Próbáltam kifürkészni az arcát. Évekig nem jutottam semmire, mindig mosolygott, de ez a mosoly nem jelentett semmit. Hónak hívták, de én Hónak szólítottam. Direkt nála vettem az alsónadrágokat és a zoknikat, mint a legtöbben a városból, a kínai zsibisnél. Mindig mosolygott, hóban-fagyban és a legnagyobb hőségben is, hűvösen mosolygott a napernyője alól. Idegesített a nyugalma, a ferdeszemű, rejtélyes mosolya. Egyszer végre a hentesnél előttem állt sorban a Metró áruházban. Szia, Hó, köszöntem neki, de nem voltam biztos benne, hogy megismer. Talán megismert, mert udvariasan visszaköszönt. Teljesen feltartotta a sort, vagy tízféle húst kért, mindnek tudta a nevét. Kérek hatvan deka vesepecsenyét és negyedkiló marhalábszárat, ilyeneket mondott a hentesnek, aki ezt, úgy látszik, természetesnek tartotta. Furcsa akcentussal beszélt magyarul, de minden húsnak pontosan tudta a nevét. Én erre nem lennék képes Pekingben, Hó!, csúszott ki a számon. Én nem lenni Peking, jönni Sanghaj mellett, nevetett büszkén, ami végre igazi nevetés volt. „Itt is jó, ott is jó.” Ebben nem biztos, hogy igaza volt, mégsem akartam vitatkozni vele, már így is hosszasan fenntartotta a sort, a lassú és szertartásos vásárlásával.

A tűzpiros Renault 5! Alig használt, nyeretlen kétéves, negyvenezer kilométerrel. Még le is fényképeztem. Simon derűsen mosolygott, folyton az irodájában vagy a műhelyében tett-vett. Kedves volt és előzékeny, mindenre bólogatott, megengedte, hogy leüljünk nála. Üldögélés Simon borszékén - az egész útban ez volt a legjobb! És a majdnem új, spoyleros Lada, az is jó lesz, a célnak megfelel. Nem tudom, miért segített, simán átverhetett volna. De nem, valamiért nem. Láttam az arcán, hogy nem fog, talán ahogy csücsörített, „Good, it’s special, it’s very special!”, és ez, „a misolygás", egy pillanatra rá emlékeztetett. Nem tudom, lehetséges, hogy mindez csak utólagos ráfogás. Mint ahogy azt sem tudtam, mi az a spoyler, az öcsém magyarázta el, ő a műszaki dolgokban járatosabb. Dísz. „Hát hogy esztétikusabb legyen! Ha nem kell, otthon leszedjük és kidobjuk a fenébe.”

Az elviselhetetlen, süket csend. A muslincák, az apró bogarak, ahogy nekicsapódnak a szélvédőnek. Az a hülye ablaktörlő! „Örült neki?” „Biztosan