Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt • A sztrájk 13 lesz rajtam úrrá. Szánalom és tisztelet, mert tiszteletre méltó az a hivatástudat, aminek tanújelét adtátok, de szánni való az az alkotó, aki a munkájáért nem kap fizetséget, és az alkotása nem kell... mondhatnám: a kutyának sem, ha nem félnék attól, hogy az én hozzászólásom reménytelenül ronda lesz... Pedig az lesz: ronda! És abban sem vagyok biztos, hogy okos lesz, mert vannak helyzetek, esetek, amikor az ész helyett az indulatok veszik át a hatalmat. Legalábbis nálam ez így van, mert maga a helyzet ronda és ostoba. Irtok, írunk, és örülünk, ha megjelennek a könyveink, és nem érdekel bennünket, hogy nem kapunk értük egy vasat sem, és az sem érdekel bennünket, hogy nincs könyvterjesztés, mi hurcoljuk - szégyenszemre - a könyvesboltokba a honorárium helyett kapott példányainkat... és még örülhetünk, ha átveszik... kuncsorgunk, tarhálunk, magyarázkodunk... Mi, akik a magyar irodalmat képviseljük, az élő magyar irodalmat. Megtűrt személyek vagyunk... nyűg, púp a háton... Afféle nekeresdi ember, különös, de talán - felesleges zabhegyező a saját hazájában...Balassi, Petőfi, Arany és Babits országában soha nem volt még ennyire luxuscikk a magyar irodalom, mint manapság! Néhány száz példányban megjelenni, valóban luxusnak mondható... Sőt, ha egy kiadónak nem kellene maximált példányszámot kiadnia azért, hogy legalább ne legyen már a kezdet kezdetén ráfizetéses, gondolom, bármelyikük beérné egy, esetleg két tucat példány megjelentetésével... Ez tarthatatlan, nem tűrhetjük tovább!... A magyar író nem afféle mérlegképes üzleti partner. Ez lehet, hogy hiba, de semmiképpen sem bűn. Az irodalom nem biznisz, mint ahogyan azt ma egyre többen gondolják... Nem az a feladata, hogy versenyezzen, hanem hogy minél többet, és minél árnyaltabban ábrázoljon abból, ami bennünk van, vagy ami körülvesz minket. Soha nem volt még akkora szükség a magyar irodalomra, mint ma. Ezt fel kellene ismernünk, be kellene látnunk, de nem csak nekünk, a „szakmának”, hanem hazánk valamennyi lakójának. Hol van a magyar, a mai magyar irodalom?... Miért nem engedik előbújni?... A szakemberek szerint nincs rá pénz, nincs rá fedezet. Én író vagyok, ismertek... tudjátok, mit írtam eddig. Itt, ebben a helyiségben mindenki ismeri a másikat. Lehet egymást szeretni, lehet egymást nem szeretni, de tisztelnünk kell mindegyikünkben az alkotót. Azt, aki az anyanyelvén szólal meg, és írja, mondja el a gondolatait... Ezt a nyelvet anyáinktól kaptuk örökül, annak megvédése, művelésének, gondos ápolásának technikája javarészt apai örökség. Ez elvitathatatlan, ha tetszik, elprivatizálhatatlan vagyon: vigyáznunk kellene rá... Csakhogy ilyen körülmények között lehetetlen. A szakemberek szerint ugyanis nincs rá pénz, nincs rá anyagi fedezet... Én magyar író vagyok, de nem „hülye magyar”! Elegem van a megaláztatásból, a pótcselekvésekből, az örökös kunyerálásból... abból, hogy fölös
