Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral

Mészáros Sándor • Utazások száz dollárral

31

Már nem értettem, miért nem emelte föl. Hitetlenkedve és megvetően néztem, hideg józansággal, miért nem. Mintha nem tudnám. És az sok gyűrött-arcú fickó, akik ott engedelmesen sorba álltak, látszott az arcukon, hogy azok is mind eltűrték. „Idáig meg idáig vagyok.” Mutatja a kezével, hogy meddig. „Elég volt, nem akarok itt tovább élni!” Dehogynem, gondoltam, dehogynem, mielőtt kimentem volna a konyhába a hűtőhöz. „Dont touch me!” „őt is megverték? Érdekes, erről soha nem beszélt. Igaz, én meg nem kérdeztem.” Hűs sör, zöld Amstel, piros címkével.

Nem tudom, engem nem vertek meg. Azt mondja Bubu, hogy ne ítélkezzek túl könnyen, mert akit megvertek, az többet tud. Többet és mást. Akit egyszer is rendesen megvertek életében, de úgy, hogy két napig nem tudott felkelni, az lelassul és másképpen beszél. Máshogyan beszél és másképpen néz, ezt hamar észre lehet venni a tekintetén. [„Az emberek talán csak azért olyan gonoszak, mert sokat szenvednek, de a szenvedés elmúltának pillanatát nagyon hosszú idő választja el a javulás kezdetétől.”] Nem tudom, talán igaza van, ám az is lehet, hogy nincs. Engem rajta kívül nem vert meg senki, de az más, az valahogy benne van a dolgokban, bár az is elég brutális, a vasalózsinór. A gumibot nyoma mint stigma és azonnali fölmentés, némileg olcsó verzió. Véletlenül egyszer nekem is odasuhintottak, egy dzsessz-koncert előtti tumultusban. Fájt, napokig tapogattam a vállamon, mint valami titkos ereklyét. Hősi ereklye, a pulóveren át. Ha egyedül maradtam a kollégiumi szobában, többször megnéztem a tükörben, noha kissé színpadiasnak tűnt magam előtt is ez a nézegetés, talán azt akartam kifigyelni, hogyan gyógyul és múlik el a sebhurka. Meglehet, ez csak utólagos ráfogás, hiszen valójában hamar megfeledkeztem erről, mint ahogy most már az is érthetetlen, mit kerestem én azon a dzsessz-koncerten, és miért nem beszélgettem vele soha az ilyen dolgokról.

Azt mondta M., hogy ez volt a legszörnyebb, a sorban állás. Már nem lehetett kapni semmit, kora reggel beállt a sorba, hajnali négykor vagy ötkor, ha valahol sort látott, hát akkor beállt a sorba, mindig volt nála nejlonszatyor. Nem kérdezte meg, mit lehet kapni, csak beállt a sorba, a végén úgyis kiderül, mi van. Persze, sorban állás közben mindenki panaszkodott, egyfolytában panaszkodtak, sipánkoztak és panaszkodtak, ahogy csak ők tudnak panaszkodni, románul és magyarul is nagyon jól lehet panaszkodni, de a románok mindig úgy fejezték be, hogy csak rosszabb ne legyen. Amikor már semmi nem volt, és amikor már elviselhetetlen volt a helyzet, még akkor is azzal fejezték be, hogy bárcsak rosszabb ne legyen. Minden nép szörnyű, mindegyiknek a megvannak az elviselhetetlen tulajdonságai, a románoknak ez, hogy „csak rosszabb ne legyen”. Ha ezt hallotta, a legszívesebben kiállt volna a sorból. De ahhoz meg elég sokat állt, nem lett volna értelme kiállni. És túl közel is jöttek az