Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral

32

Új Dunatáj • 2004. június

emberhez, mindig túl közel álltak hozzá, hiába volt még elég hely. Most meg már a románok is hiányoznak, nem érti, miért.

„Hulladékok ők, az emberek lehántott héja, amit a sors kiokádott.” Mégis fölpréselődni egy tömött buszra. A neérjhozzám-érzés. De unom, nincs elég hely, és az arcomban áll. Egy vagy két centiméter. Düh, aljas kis dühöngések. Koszmós, letapadt haj, elviselhetetlen szájszag. Odvas fogak, meztelen fogideg, Miqudent. Miért nem áll távolabb. Miért szuszog. Mit hőmérőzik ez nekem? Nem, vagy alig artikulálható indulatok. Szociohorror, fájdalom és émelygés. Érdektelen és érzelgős részletek. Merev, ellenséges darabkák, mint a hatnapos szar a pincében.

A túlélés pillanata hatalompillanat, állítja Elias Canetti. Én ezt mindig fordítva gondoltam, hogy aki túlél, az csak elvisel és szenved és hatalomnélküli. Miért mindig csak így? Valószínűleg így könnyebb túlélni, bár ez sem biztos. Nem tudom, miért éppen ez a könyv volt akkor nálam, de várakozás közben határozottan úgy éreztem, nincs igaza: „Mindig sok az ellenség. Alapjában minden gyásznál hatalmasabb az az előérzet, hogy velük szemben áll a talpán az ember, a manifesztáltan azonos sorsúak sokaságából a kiválasztott érzi így. Valamilyen módon különbnek érzi magát, csak mert még megvan. Helytállt, hiszen él. Sokak közt állt helyt, hiszen mindaz, aki a földön hever, nem él. Akinek sokszor sikerül ilyenképpen túlélni mást, az hős. Erősebb. Több benne az élet. Kegyesek iránta a felsőbb hatalmak.” Most, hogy újraolvastam, nem értettem, mi bosszantott akkor annyira; talán a nyugodtsága és pedáns pontossága. Talán a hős szó kurziválása. Hősi és felpuffadt érzemények. [„Fénylik a mocsok, csak süssön a nap?”] Szónokok, a derekak, lelkes, fárasztó és nyomasztó szónoklatok. Egy öreg színész: „Muszáj ma Hunniában Herkulesnek lenni!” Adys pózok, előrehulló hajtincs, a romantika nehezen kikerülhető, de kihűlt lábnyomai. Kérdő- és felkiáltójelet tettem a lapszélre: megúszni?! És kegyesek?, iránta?, felsőbb hatalmak? - hát igen, kibe mennyi hittan szorult.

Két plakát, az egyik véradásra szólított fel, a másik takarékosságra. Optima írógép, indigó, papírlapok, franciakockás füzet, forgalmi engedély. Az asztalon zsírpapír, undorítóan fénylő zsírpapír, frissen abárolt szalonna, azt evett kenyérrel és zöldpaprikával. Te jó ég, ebben a hőségben szalonnázik, gondoltam szánakozva, mert „én is ilyen szalonna-faló vagyok” (Széchenyi). Mi a kurvaanyámat zavarom, hát nem látom, hogy eszik. Bocsánat, nem akartam zavarni, hebegtem, de a hangjától úgy megijedtem, hogy óhatatlanul hátraléptem, és a felháborodását, ha kicsit túlzónak is, de - egy pillanatig! - alapvetően helyénvalónak éreztem. Helyénvaló és hiábavaló érzések. „Csak higgotton, nyugotton.”

Szódalovaglás: „beletüsszenteni egy mélytányér heroinba”.