Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
30 Űj Dunatáj • 2004. JÚNIUS nélkül, ebben semmi túlzás nem volt. A professzor igyekezett megnyugtatni, egy-két nap, legföljebb, de már nem nyeri vissza az eszméletét. „Túl erős szervezete van, ezért nem bírt egyből meghalni.” Ettől valahogy megnyugodtam, így nem tűnt annyira tragikusnak az egész. Beültem a Ladába, és mondtam, hogy meg fog halni, holnap vagy holnapután. „Ne engedd, hogy a szívedig érjen!” Túlexponált felvétel: a Marlboro Man ismét rágyújt. Kékes füst, a rettenthetetlen tehenpásztorfiú beszáll, majd elindul. Mint egy kifent borotva Texas utcáin. A lányok terpentint pisilnek utána. A piacképes fájdalom. Visszatérni, ha van hova. Ha eltelik öt perc, már nem értem. Nem, elmúlt, kiszűnt, nincs, hiába is keresném. Nem tudom, melyik az az öt perc. Vagy öt méter, amikor odébb mentem pár métert, és onnan már nem, megszűnt a rettenet, az alig csillapodó remegés, a liftezés igen és nem között. Leesni, kizuhanni, mint egy érett meggy, széttoccsanni a betonon. Öt méter után már nem, de előtte még igen, azért ez sem egészen így van. Vissza a falvédőre! Inkább csak lassú felejtés, azután már van egy pont, ahonnan már nem ismerek rá, kívülről már nem, egyszerűen érthetetlen az egész. Egy vétlen, letört ág. Zuhanásos álmok, évekig. A ház előtti meggyfák. A tanácstól hozták, ültessük el, hogy megszépüljön az utca, darabját két forintért. Pándi üvegmeggy. Ez is milyen szó, üvegmeggy! Az érett, nagy szemek, ahogy lehullanak a járdára. Megszáradt, apró cseppek, meggyvér a betonon. Most legszívesebben gázolajat öntenék annak a fának gyökerére, egy vagy két litert, titokban ráönteném és kész. Száradjon el! Lassan, alattomosan pusztuljon el, egyenként száradjanak el a levelei, az ágai, a törzse, a gyökerei. Vagy nekiesnék a fejszével, azonnal kivágnám, hogy írmagja se maradjon a rohadt fának! Ne maradjon nyoma. És ne legyen ott semmi. Franciakulcs. De nincs. Hol van? Ott kell keresni, ahol van. Nincs. „Akkor felszívta a Nap, benne lesz a szivárványban.” Voltak ilyen jó mondásai, sokat röhögtünk ezeken. Nincs, de benne lesz a szivárványban. Tényleg?, ebben ez volt a vicc, hogy vihar után sokszor mindketten odafutottunk az ablakhoz, meglesni a szivárványt, hátha benne lesz, igazából ezen röhögtünk később, a kérdésen. A neérjhozzám-érzés. Tegnap vagy tegnapelőtt néztem a BBC-n valami riportot, azt hiszem, ők tudják a világon az ilyesmit legjobban lefényképezni és alámondani a higgadt szövegeket, irigylem tőlük ezt az undorító és hűvös tárgyilagosságot. Bár nem jegyeztem meg, melyik ország, végül is nem ez érdekelt, ezeket a képeket mindenki így nézi, nem érdekes. „A kontextus illékonysága?” A férfi még csak nem is védekezett, amikor verték. Később védekezett, de elsőre nem emelte fel a kezét.
