Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
Mészáros Sándor • Utazások száz dollárral 29 azon hallgattam. Nem volt meg az összes lemez, kettő vagy három, nem is értem, miért nem vettem meg mind. Némi utánajárással beszerezhettem volna már akkor is. Egy belga szupermarketben láttam a teljes kollekciót. „Hey Jude, don’t make it bad.” Utólag semmi nem érthető. Vagyis minden az, megnyugtató és durva sémák: mégis belépni a Gonosz birodalmába, rutinosan visszatérni a Rondakörmök bugyorba. Én is ezeket használom, mert így a legkönnyebb emlékezni, még így tudom leginkább megérteni magam, a megnyugtatóan durva sémák segítségével. A legvidámabb barakk, csak én nem vagyok valami vidám? Hogy gyűlöltem magamban ezeket a zsurnalista baromságokat, a legbarakkosabb vidámságot, és most tessék, nekik van igazuk! Vagy ha nem, akkor miért mentem be az irodába. Miért nem fordultam vissza? De hova fordultam volna vissza? Vissza Belgiumba, visszamenni Simonhoz, visszakérni a pénzt, otthagyni neki ezt a Ladát, nem kell, meggondoltam magam, adja vissza a zsetont!? Miért bíztam a vámosban, vagy ha nem, miért mentem utána. Miért féltem? Vagy ha nem féltem, miért ültem olyan engedelmesen? Órákig várakozni, ettől megőrülök! De ez csak egy szófordulat, egyáltalán nem őrülök meg, igazán csendesen várakozom, bár még érzem a remegést a gyomrom tájékán. Maximum néha felállók, sétálok egy kicsit a folyosón. [„Talán, ha nem vacakolok annyit a határon, de hát ez sem igaz!”] És valójában nem is várakoztam sokáig, másfél-kétóra alatt kész volt, viszonylag simán ment minden. Tűnés! Kiszűnés. Miért csak a határon féltem, miért mindig csak ott jött rám és ott jutott eszembe? Ennyire hülye voltam? Balek, egy jóindulatú balfék? Vagy máskor is, de azt a file-t már törölte az emlékezet? Törölte vagy felülírta az emlékgép magamban, csak néhány megalázó, fájdalmas és nevetséges részlet dereng. Törés, szakadás, recycle bin, vidám és megalázó részletek: nincs folytonosság és nincs átmenet köztük. Empty Recycle Bin: ez vagyok? Kék hold. Véletlen egybeesések és vétlen időpontok: június, belga út, haragoskék ég, komor fellegek, bizonyos és bizonytalan dátumok. Nem a harag napja, csak bizonyos last minute utak és kései telefonok. Csupa sérült, leszakadt fájl. Már nem emlékszem pontosan, mikor telefonáltam. Öt perce, egy évszázada? Végül is mindegy, az idő üreges. A bepárásodó szemüveg. Idegesít ez a mázgás, tragizáló hang, a mindenre utólag rávetülő előérzet. Kidobandó vignetták, leszakadt fájlok; „a nyolcvanas évek anakronisztikus beszédmódja”. A klinikán, ahogy megláttam, egyből beleegyeztem. Az lenne a legjobb, ha... Felpolcolt ágy, kilógó csövek. Félig kitakart, mozdulatlan test, egy élőhalott arc. Üveges tekintet. Fegyelmezetten megnéztem az arcát, utána mondtam a professzornak, hogy az lenne a legjobb, ha... Ha meghalna. Ha nem nyerné vissza az eszméletét, úgy lenne a legjobb. Valami ilyesmi, szavak, tragikus hangsúlyok
