Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
12 Üj DuNATÁJ • 2004. MÁRCIUS Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt A SZTRÁJK Kávét főzök magamnak. Itthon kell maradni. Nem megyek a kocsmába (vagy preszszóba vagy büfébe), mert akkor maradék pénzemet húszasokra váltom, és addig dobálom a Vörös Bohócba, amíg nem marad belőle egy sem. Sétálni viszem a kutyámat, ez elkerülhetetlen, de nagyon veszélyes, mert csak betérek egy kisfröccsre vagy hosszúlépésre, ha útbaesik egy kocsma (vagy presszó vagy büfé), és akkor megint ott találom magam egy félkarú gengszterrel szemközt, aki (vagy ami) a pénzemet követeli, „értékeim aprópénzre váltását”. Olyan útvonalat találni viszont igen nehéz, ahol nincs kocsma (vagy presszó vagy büfé). Legjobb üres zsebbel, üres aggyal és üres lélekkel útnak indulni... Mindez a sztrájkkal kezdődött. Kellett nekem ezt emlegetni Fonyódon! Ádám azt mondta: írjuk meg együtt. Kizárólag miatta belefogtam: hátha írásra inspirálom. Ez még nem a sztrájk megszegése. Megírjuk magunknak, a magunk örömére (vagy bánatára), játékból, de nem adjuk ki a kezünkből. Legalábbis ingyen nem. Az írószövetségi közgyűlésen egymás mellett ültünk. Hallgattuk a fennkölt, unalmas vagy/és magamutogató beszédeket, és noszogattuk egymást: Mondd te!; Nem, nem, jobb lesz, ha te mondod, te jobb szónok vagy.; Honnan veszed ezt?; Hallottam a március 15-dikei beszédedet.; Az más... különben meg a te ötleted volt... Féltem, hogy kifutunk az időből és megkezdődnek az előkészületek az új elnökség, az új gittegylet megválasztásához, hát a magasba löktem a kezem.- Igen!... András?! Jelentkeztél? Jó, jó, akkor tessék! - mondta némileg zavartan a levezető elnök, mert nem volt hozzászokva ahhoz, hogy én megszólalnék az ilyen összejöveteleken. Felálltam és elindultam a pulpitus, a mikrofon felé. Nagyjából tudtam, hogy mit kellene mondanom, de soha nem írtam le, nem készültem fel igazán. Azért magammal vittem Seneca; Az élet rövidségéről c. művét, mert az éppen nálam volt, és kinéztem belőle egy jópofa kis részletet. Lassan mentem, mint Karinthy rossz tanulója, és pillanatok alatt lepergett előttem az egész jelenet, mint egy filmen, mintha már megtörtént volna. A nyikorgó lépcsőkön mentem már fölfelé, elszántan és remegve, mint a francia forradalmárok a guillotine alá, és egyszer csak ott volt előttem a mikrofon: Kedves barátaim - kezdtem közhelyesen és halálosan elfogódottan. Csak közvetlenül!, az a lényeg: közvetlenül!, ne törődj semmivel, biztatgattam magam -, hallgattam szép és okos beszédeiteket, és azon kaptam magam, hogy mélységes szánalom
