Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében

regény szereplői értelmezik a képet, amit a pilóta készített. A búzaszálak körkörösen dőltek el a földön, egyfajta örvényt képezve, melynek közepén feküdt a halott lány kereszt alakban, fehér ruhában, ahogy a szellemek és angyalok szoktak megjelenni. Az örvény a meghatározhatatlan mélység és magasság szimbóluma, így jelenti mind a lefelé (az alvilág, a pokol felé), mind a fölfelé (az ég, a menny felé) irányuló mozgást, bár a „leszállás” motívuma ősibb, mint a felemelkedésé. Az eredetek homályos káoszának képe; a formátlan létezés; a kozmosz fejlődésének csírája.11 Hasonló jelentéssel bír a tó jelképe is: az élet és a halál közötti átmenet kifejezője, ezért jelentése szükségszerűen ambivalens. Egyrészt a teremtés erőinek szimbóluma, az ősvizet, őskáoszt jelképező női princípium, a létezés, a termékenység biztosítja. Másrészt a halálba húzó mágikus erők lakhelye.12

A regény köreinek belsejében mindig nők nyeletnek el. Az elveszésük mindig egyfajta „termékenységgel” párosul. A kép, melyet a pilóta készít fentről, a magasból, vagy az emlékkép, mely az írnok fejében maradt halott nővéréről, konzerválódott, s újjászületett egyfajta örökkévalóságnak. Ha túllépünk a regény belső terén, a szereplők dimenzióján, maga a regény biztosít egyfajta halhatatlanságot, egyfajta kiemelkedést az örvény káoszából. A rend, amit a pilóta által készített képen felfedeznek az elemzők, a legújabb fraktál- és káoszelméletekkel hozható párhuzamba, hiszen a kaotizmuson túl mindig ott rejlik a rend, melyet képletekkel lehet bizonyítani.

Fogarassy Miklós szerint Mészölynél a fakó, a sötét, a homályló azért színkulcs-szavak, mert legfőbb közlendőnk metaforái; a Mészöly-írások alaphelyzete ugyanis a szorongás, a félelem és rettegés, a kiszolgáltatottság a sötétnek, a rossznak. És ez nagyon is kor, táj, régió szerint meghatározott, mondhatnánk lokálisan színezett alapérzés, a szüntelen menekülésre kényszerített, mezítelen egzisztenciáé, a beszorított, rejtélyes kelepcébe esett testeké, „lelkeké”. A cél: ezen az érzelmi atmoszférikus burkon rést vágni, világos és megvilágító metszést ejteni.1’ Értelmezésem szerint ezen a burkon való nyílás létrehozása nagyon is sikerül az írónak, hiszen az örvénybe nemcsak beletaszít, hanem ki is emel belőle valamit, ami értékesnek mondható!

A történet látszólag telve van lineáris oppozíciókkal. Mária, aki ugyanabban a pózban napozik, meztelenül, mint ahogy a halott lány fekszik. Az első erotikával telt, míg a második az örök tisztaság, legfőbb ellentétük természetesen, hogy egyik élő, míg a másik holt. Hasonló ellentét a két testvér, az egyik szűz, Mária, Anita pedig nem. De szótlan utalás történik arra, hogy ők ketten valójában „egyek”. Mintha ikrek lennének, mintha egy sejtből származnának. „Mintha még helyette is te veszítetted volna el a szüzességedet” - mondatja ki az író az írnok-6