Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
nak, amely e szövegköziséget létrehozva mégis saját szuverén mozgást, önálló létet kap, amelyben - kulturális-irodalmi emlékezetről, (bizonyos értelemben) kulturális „mező”-ről, kultuszteremtésről lévén szó - egy lehetséges világ jön létre, amelyben Baka Mészölye vezeti az angyalsereget. [...] A verszárás összevonja a két transzcendenciát: azt, amelyben az angyalok a közvetítő emberi lények Isten és ember között, és azt, amelyet egy másfajta teremtés: a művészi jelent.” Azt el tudom fogadni, amit gondolatmenetének zárásában Szigeti ír, hogy a Baka-versben „a megbocsátás szólhat magának a mindenkoron leélt életnek, az egyéniegyedi emberi sorsoknak, benne a szerzőinek is, hogy tehát a Baka-vers megengedi a keresztyéni értelemben vett bűnbocsánatot is (sajátos értelmezésben persze)”7, de Mészöly regényében egészen másról van szó. A regényben nem lehetséges a megbocsátás. Gergely nem bocsát meg az apjának: „Apa lehetett volna hősi halott is, és akkor most mind csodálattal emlékeznénk rá.” Az utolsó fejezetben Anita sem tud igazán megbocsátani az írnoknak: „Anita ujján ott van a zöld köves gyűrű, amelyet különben nem szokott hordani. Először csak körbetapogatta, majd lassan forgatva le akarta húzni, de Anita ugyanolyan lassan begörbítette a kezét és nem engedte.” Az apjának sem bocsátott meg Anita, hiszen az Állatok búcsúja a tilalom megszegése. A regény befejeztével nem érkezhet el a megbocsátás. Értelmezésem szerint a történet főszereplője, központi figurája, Mária: „A Megbocsátásnak látens főszereplője van: Mária. A családtagok közül hárman kapnak centrális főszerepet a szövegben: a (jellemzően) névtelen írnok, Anita a felesége, és Gergely a legnagyobbik gyerek.”8 A másik három szereplő Máriához fűződő viszonyában értelmeződik: „... hazajött, elment, megint leült közéjük, elvitt és visszahozott magával valamilyen állandó sugárzást, mely azonnal kihűlt, mihelyt megpróbált valaki fölmelegedni tőle.” A történet egésze előkészíti a végső jelenetet, melyről elsősorban Anita képzeletének tolmácsolásából értesülünk. Mária nevéről az olvasó a szent szűzre asszociál, aki bűn nélkül fogant, s szülte a Megváltót. A regény főhősére is ez a tisztaság jellemző, ez a szűziesség, melyet az utolsó jelenetben veszít el az írnoktól. Mária egyben az a nő is, akit a búzában találnak holtan. Mindenképpen kapcsolatot feltételezhetünk köztük, s ahogy ez a testhelyzet, úgy a kereszt is központi motívuma a regénynek. Mária abban a pózban szokott napozni, ahogy a lányt megtalálták a búzatáblában. A regény befejező részében pedig Anita is keresztet formál karjaival: „Lassan odament az ablakhoz, széttárta a karját, és nekitámaszkodott az ablakkeret-4
