Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Fried István: "Krúdy háza" (tanulmány)
54 Úl PUNATÁT • 2003. SZEPTEMBER és a házon kívül (mint ellenséges külvilágban) megképződő írói magatartásokat az elbeszélő egymással szembeállítsa. Ugyanakkor az ismétlések fokozatosan bővülő tartalmakkal gazdagítják a ház képzetét. A viszonylag részletes leírás pontos információt ad: „Toprongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra két pár ablak. A baloldali ajtók mögött a szoba...” Majd mindössze ennyi: „E viskóban”, de itt is elhangzik: „gyertyafény mellett”, s az itt bekövetkezett halál a „cimbalmos, vagy kiöregedett zsoké” kimúlására emlékeztet. Ismét megneveződik „Ó-Buda” vagy a „hasonló városszéli magány”, hogy aztán összefoglalólag még egyszer le lehessen írni a „földszintes ház”-at és Óbudát, s így a külső keretbe foglalódjék a belső keret. Ami viszont megfontolandó: a kispróza elején általános megállapításként a méltatás „retoriká”-ja jelöli ki a modalitás minéműségét: „Ez az író megvalósította azt, amire író egyáltalán vállalkozhat.” A külvilággal való szembesítés/ szembesülés azonban a méltatásba belopja az elbeszélőt, aki belép az általa fölvázolt Krúdy-világba: „Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehet jutni végül, egy földszintes házba, Óbudára. Ez minden, amit elérhetünk.” így a kisprózát befejező „Ez a valóság”-ba immár az elbeszélő (tiszta szándéka?) is beleérthető, minek következtében védhetővé válik annak feltételezése, hogy a Márai-személyiség konstrukciója a Krúdy-személyiségnek Márai által megalkotott konstrukciójával kölcsönhatásba kerül, azaz sem a Szindbád hazamegy „írt, mert...” részlete, sem a Krúdy háza című kisprózából kiolvasható Krúdy-kép nem nélkülözi - mint Mekis D. Jánost idézve korábban írtam13 - az önéletrajzba való visszaíródás lehetőségét. S bár a meglepetést mint meghatározó aktust az Igére hivatkozás hitelesítheti, éppen a Krúdy háza szintén bibliai-vallási allúziókat előhívó, bár idézőjeles szóhasználata mutatja, hogy az írói elképzelés meg az átlagolvasói elvárás szembesítése az, aminek szemléletes megjelenítését vállalják a Márai-szövegek. Ugyanis Márai a maga poetológiai előfeltevéseit a Válás Budán kiadásával megkezdett regénysorozat egyes darabjaiban visszavonja; ám úgy tetszik, mintha egy bevált modor ismétlődne, minek következtében a félreértésszámba menő „siker” (legalább részben) annak volna tulajdonítható, hogy megvalósul az, amit a meglepetést megcélzó szerző szeretne elkerülni: mű és olvasója alacsonyabb szinten talál egymásra. A Krúdy háza már idézett szóhasználatával élve: „a középszerű, a hazug, az, ami a tiszta művészet igényével jelentkezik, s aminek hallatára az olvasó felkiált: »Beavatott vagyok!...«” A beavatásra törekvő „művészet” ebben a felfogásban csupán utánozza a „tiszta művészet”-et, pusztán külsőségeivel hiteti el azt, hogy művészet. Egyben a megszokott, az automatikussá vált, a „modoros”, éppen ezért a könnyen befogadható írásmóddal és regényszerkezettel téveszti meg az olvasót,
