Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Fried István: "Krúdy háza" (tanulmány)
Fried István ■ Tanulmány 55 aki elhiszi, hogy valóban „művészi” élményben van része. Talán nem túlságosan merész arra a következtetésre jutni, hogy az 1940-es esztendők elején a „beérkezett”, immár a hivatalosság által is elismert Márai itt saját írói válságtudatát vetíti rá arra az irodalmi tipológiára, amelynek szereplői a „beavató” és bármiféle beavatási gesztusról-aktusról lemondó író. Mert míg a rendszeres egymásutánban a közönség elé kerülő Márai-regényekben ekkor aligha választható el egymástól az életmű belső utalásrendszere, az egymásra utaló, olykor kétségessé tévő ismétlés meg az ismétlés megkérdőjelezése és a kifáradás, a rutinból fakadó regényszerkesztés, addig a Krúdy-nekrológoktól kezdve Márai számára a Krúdy-regény lesz a mérce és a prózairodalomban az érték, nem olyan értelemben, hogy követője lenne megjelölt elődjének, még a Szindbádhazamegy is csakúgy tesz, mintha imitálná Krúdy előadásmódját, inkább az írói magatartást tekintve. Megint a Krúdy házából idézek: „Krúdy nem »avatott be« senkit világa titkaiba. Fütyült az olvasóra, a világra.” A továbbiakban ez minősül „tiszta szándékának, korábban - mint láttuk -„tiszta és nemes zené”-nek. Ez utóbbi jelölés minden valószínűség szerint a naplójegyzetek egy passzusával olvasható össze, amely szerint az elviselhetetlenné vált Márai-dallamtól szeretne írónk szabadulni,H minthogy - egy más önkritikus megjegyzését idézve - önmaga epigonja lett.15 A senkit be nem avató, a világra, az olvasóra „fütyül”-ő Krúdy visszavezet a Szindbád hazamegynek már több ízben említett részletéhez: a tegnap világát megidéző író egy halvacsora leírását készíti el, méghozzá olymódon, hogy az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó szerkesztő sem igen tud mit kezdeni az írásművei. Olyan író tehát ebben a felfogásban Krúdy, aki elhatárolódott a népszerűséget és korszerűséget hajhászó irodalomtól, és akinek prózája nem a célzatosságban, az olvasói igények kielégítésében, a korszak által megteremtett írófigurának olyan eljárásában jelölhető meg, hogy megajándékozza az olvasót a bennfentesség látszatával, felkínálja számára a bizonyára jóleső azonosulást. Úgy ír és él, hogy az még véletlenül sem lesz hasonlóvá a korszakban divatos, írókra, irodalomra vonatkoztatható elképzelésekkel. Mégsem a századfordulós meg nem értett, „bohém” művész-alakja rajzolódik föl. Azáltal, hogy csupán többszörös áttétellel látható bele, de belelátható Márai Krúdyról szóló írásaiba egy közösnek feltüntetett ars poetica, a „világ” és a művész világa lényegi különbözése nem szorítkozik a művész-polgár ellentét századfordulós tematikájára, hanem az író és irodalom meg a közönség viszonyának egy másik lehetőségét tárja föl. Tudniillik Krúdy alakját azzal emeli a(z anyagilag) sikeres szerzők fölé, hogy nála a tiszta művészet nem a felszíni struktúrában jelenik meg, hanem a divatos írótól és irodalomtól való távolságban. Ebben a gondolatkörben ér
