Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)
44 úl PuNATÁT • 2003. SZEPTEMBER zán pedig Krisztus megtértjévé válik. Talán ha hinni tudnék istenben, minden egyszerűbb volna. Ha velem leszel, szótlanul is érteni fogjuk egymást.” „Drága fivérem, bármily’ fájdalmasan érint is a hír, nem utazhatom hozzád, mivel jómagam is kórházba kerültem, az orvosok izomsorvadásról és csontritkulásról beszélnek, képzelheted, rögtön megjelent lelki szemeim előtt a tolószék, mint nyomorékságom szimbóluma. Nem festem falra az ördögöt. Bizakodom. Látod, úgy tűnik a sorsunk és betegségünk jobban összeköt bennünket, mint hinnénk vagy valaha is hittük volna. A sebészek várnak valamiért az operációval, a legszörnyűbb, hogy nem mondanak igazat, köntörfalaznak és bizonytalanságban hagynak. Az egyikük, egy fiatalabb érsebész azt tanácsolta, hogy menjek ki hozzád, de én nem szeretnék a terhedre lenni, amikor a magad gondja is éppen elég. Kérlek, ne is ellenkezz! Döntésem végleges. Azt viszont nem hallgathatom el, bármily szemérmes és önfejű is voltam korábban, hogy nagy szükségem volna e baljós helyzetben támogatásodra. Sajnos, ismerem az itthoni kórházi ellátást, s ha nem tudom megfizetni az orvosokat, lemondhatok a gyógyulás reményéről is. Ez a színtiszta beszéd. Talán egy-két ezer frank nem olyan nagy megterhelés a számodra, de nyugodtan írd meg, ha nem így van, találok valami más megoldást. Nem magyarázkodom... Hogy egy idős falusi bácsival fekszem egy kórteremben, s alig váltunk szót, gyakorta folytatok párbeszédet veled, akárha mi mindig is beszélgettünk volna egymással, már azelőtt is, hogy leveleinkben beszélgetni kezdtünk. A hangod hallom a szavakból fölfakadni, s ha nem is láttalak rég, és bizonyára kívül-belül átalakított az idegenbeli élet, olyannyira mégsem változhattál, hogy ne tudjam mire mit fogsz válaszolni. Emlékszel, gyermekkorunkban titkos jelekkel érintkeztünk, hogy senki se fejthesse meg mondandónkat, anyánk szegény, meg is dorgált illetlenségünkért, ha társaságban is használtuk e néma beszédet. Esténként, lámpaoltás után, jeleket írok a levegőbe, s az a képtelen reménység száll meg, hogy ott a távolban te olvasod őket. Fájdalom, apának sosem tudtam elmondani, mennyire szeretném, ha csak egy kicsit is büszke lenne rám, s olykor törődne velem, ha már csak én maradtam neki. Szerettem volna, ha néha elvisz az állomásra, s megmutatja nekem egy gőzös valamennyi szerkentyűjét. Szerettem volna odaülni asztalához, amikor rajzol, s hallgatni terveiről, de egyetlen szemöldökráncolással elhárította közeledési szándékomat. Anyám ilyenkor szótlanul csóválta a fejét, kötényébe törölte duzzadt
