Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter ■ Regényrészlet

45

erekkel és ráncokkal barázdált kezét, s a konyhába hívott, mintha fontos feladatot adna nekem, pedig csak az ómama receptjeit mesélte el, legalább századjára, főzés közben. Különös, vagy sem, főzni ma is tudok, de egy szeget beverni a falba, sajnos nem. A leckéimet is anyának mondtam fel, még a matematikát és a fizikát is, amihez apánk oly nagyon értett, s cinkosan nevettünk, ha egyikünk sem tudta hibátlanul kimondani a szövegben rejlő idegen szót, vagy ha nem jött ki az egyenlet végeredménye, pedig az iskolában már megoldottuk a példát. Az ószövetségi atyákkal ellentétben, apa számára „benjaminja” értéktelen volt, valamiféle pótlék, az igazi örökös halovány mása. Azt hiszem, sohasem tudtam volna a kedvére tenni. Ki tudja, miként vélekedne rólam, hogy egyetemi professzor lettem. Ki tudja, tudnánk-e egymással beszélgetni, volna-e mondanivalója a számomra, vagy csak hallgatnánk. Úgy nőttem föl mellette, hogy nem tudom minek örült igazán vagy mit szégyellt mérhetetlenül; szeretett volna-e unokákat, akik hízelegnek neki, térdére ülve lovagolnak, megcirógatják örökké rigorózus arcát, s kérve-kérlelik, hogy meséljen valamit. Nem tudom, írtam-e már, a fáskamrába gyakran faragott mindenfélét, hokedlitől kampós botjára támaszkodó pásztorig, oly ügyesen bánt a fejszével, akárha szobrásznak készült volna. Kilestem, simogatta farönkben a görcsöt; beszélt a szerszámokhoz: magázta őket; a forgácsban hentergő macskánkat egerészésre buzdította, s tűrte, hogy a kandúr nadrágszárához dörgölőzzön. Ez is ő volt.

Halála után gyakorta feljártam az erdőbényi házba, hol egymagám, hol pedig szeretett nejemmel, s szüntelenül kerestem az okát, vajon miért menekült oda előlünk. Egyszer, ahogy ültem a meredek domboldalon, a kert ugyanis jó darabon felfut a magaslatra, s tekintetemet körbejárattam a szemközti hegyeken, melyek szinte körbeölelik a völgyben lévő falut, a hosszanti irányba szaladó házakon és szőlőlugasokon, a veteményesben kapáló mámikon és fűben vadászó macskákon, s a virágba borult gyümölcsfákon megpihenő madarak éneklését hallgattam, rájöttem: a megtalált belső csönd csalta ide mindannyiszor. Ma már tudom mily ritka adomány az ember életében, ha egy-egy rövid időre megtalálja ezt a csöndet. Jómagam, noha évtizedeimet töprengéssel töltöttem, magányba visszavonulva, kegyelmi állapotnak tartottam mindig is, ha a belső csönd töltötte ki a lelkemet. Csodálatos volt megtapasztalni mennyire mélyen tudunk szégyenkezni állandó harsogásunk, törtetésünk, becsvágyunk, színlelésünk, kegyetlenségünk, tapintatlanságunk miatt. E csöndben szemlélve magamat, nem volt szükségem tükörre, álarc nélküli valómat láttam, s mint aki a bűnbánat óráján gonoszsága áldozatait siratja, gyermeki ártatlansággal bőgtem: miért is hagyom magam folyton rászedni önmagam által.