Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter • Regényrészlet

37

ni kényszerült, nem szívesen látott volna vendégül senkit sem a régi barátok vagy tanítványok közül. S akadt olyan is, aki visszatalált az egyház kötelékébe, s bár évtizedeken keresztül (talán félelemből, talán meggyőződésből) sohasem lépte át gyülekezetének küszöbét, a szokásokat is alig ismerte, egyszeriben mégis szükségét érezte egy olyan közösségbe tartozásnak, ahol megszólítják és meghallgatják őt, ahova elhívják közösen ünnepelni, s a gyermekekkel beszélgetni. S akadt persze olyan is, aki hűséges hitvestársa ápolásával, szűnni nem akaró kórházlátogatással és orvosoknál tett vizitációkkal töltötte napjait, mégsem elégedetlenkedett, mert amíg maga mellett tudhatta elesett társát, értelmét látta a nehézkes fölkelésnek, az ízületi fájdalmak elviselésének, a néma szolgálni tudásnak, és csak attól rettegett, mi lesz vele, ha egyedül marad, kiszolgáltatva az örökösök állati mohóságának, a szomszédok kíméletlen tapintatlanságának.

Egyik Leitner fiúnak sem volt gyermeke, sőt mindketten megélték, hogy feleségük megelőzte őket az üdvözülésben. Hogy miként viselte fivére vagy ő az egyedüllétet, semmi bizonyosat nem mondhatok felőle, hiszen nem nevezhetném bőbeszédűnek az öregurat, ha családja történetéről mesél, alaposan megszűri mondandóját. Nem tudhatom, hogy a szemérem, esetleg valamiféle titkolni való, vagy a fájdalmas emlékek gátolják mondandója áradását, de valahányszor csak belekezd egy történetbe, kisvártatva megtörik a lendület, s nekem kell kiegészíteni, képzeletemre hagyatkozva, a hiányzó részleteket és a befejezést. Ezért sem lehetek biztos abban, hogy a dolgok valóban úgy estek-e meg, ahogy elmondom, vagy ahogyan elképzelem. Egyébként nem mindegy? Lehet-e egy történetet elmesélni anélkül, hogy a képzelet ne színezné ki, ne tenné hozzá a magáét, saját működése szerint? Fenntartom a jogot arra, hogy naplómban személyes legyek.

Minap, egy faragott fadobozra bukkantam, találtam benne néhány mesés bélyeggel ellátott levelet, s bár eleinte szabódtam, de egy hang mégis csak rávett, hogy olvassam el őket, és mivel sok mindenre fényt derítettek az öregúr életéből, lemásoltam néhányat. Gondoltam, segítségemre lehetnek majd számvetésem egy későbbi időszakában.

„Amióta szegény Marie távoztával egyedül élek, nem találom a helyemet a városban, a Rhone felett süvítő szél elviselhetetlen, a gyógyszergyárak kéményei ontják a füstöt. Talán más vidékre kellene költöznöm, egy Lausanne-hoz közeli falvacskába, vagy ajurába. Emlékszel, a Rozsnyó környéki hegyekre és erdőkre, az Andrássyakkastélyára? Ma is gyakorta álmodom szülőhelyünkről. Miután kitelepítettek bennünket Szlovákiából, többé nem mehettünk haza; aztán, hogy édes