Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

36

Úr Dunatát • 2003. szeptember

Egyébként könyvtárában mindig találok olyan könyvet, amely képes felcsigázni érdeklődésemet; s az igazat megvallva, mostanában inkább szeretek körülnézni saját portámon, mint söprögetni más háza előtt. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem érdekel a sorsa, vagy hogy süket volnék történeteivel szemben; egyszerűen nem szeretném kamatoztatni képességemet, éppen vele szemben nem lenne tisztességes dolog a részemről.

Az öregúr valahányszor csak felajánlotta, hogy igyák vele egy pohár bort, gondolkodás nélkül visszautasítottam, és nem engedtem a kísértésnek, talán, mert oly nagy árat fizettem a poharazgatásért. Szabadkozásomat hallva, eleinte csodálkozva vonta föl szemöldökét, de sem nem helyeselt, sem nem erőszakoskodott, tudomásul vette döntésemet, elvégre is elmúltam negyven éves. A maga részéről semmiféle kihívást, netán istenkísértést nem vélt fölfedezni a bor nyújtotta örömben, igaz, soha nem is lépett át egy bizonyos határon: amelyen túl az eszméletlenség örvénye rántja alá a gyanútlant, vagy az alkoholistát.

Pártfogóm szemmel láthatóan élvezi öregsége éveit és öröksége előnyeit; nem panaszkodik folyton, hogy itt fáj, meg ott is, tudomásul veszi, hogy bizonyos gyógyszerekkel kell élnie, s bármennyi pénzen sem vásárolhatja vissza az egészségét. Fivére (aki ötvenhatban emigrált, és hosszas vándorlás után végül is Bázelben telepedett le) halála után ráhagyta lakását és jól menő kalapüzletét, amelyek értékéből kényelmessé tehette az egykori családi házat, mesterségének és szeszélyeinek hódolva gondtalanul élhet, s úgy tűnik nekem, észben tartja a bölcs intést: semmit sem vihet magával a túlpartra.

Nem feledkezett meg egykori kollégáiról sem, mármint azokról, akik évtizedeken át közel állottak hozzá: együtt kutattak vagy ülték végig az unalmas tudományos bizottsági összejöveteleket, együtt sakkoztak délutánonként a tanszéki könyvtárban, együtt ittak meg egy-egy pohár bort valamelyiküknél összegyűlve, s akik professzori nyugdíjukból méltánytalanul tengették öregkoruk mindennapjait. Legtöbbjük ugyanis szigorú beosztással volt kénytelen élni, s nemhogy bizonyos „fényűző” szokásainak nem hódolhatott többé már, mint például hetente egyszer elmenni a termálfürdőbe, hétvégén vonattal kirándulni a hegyekbe, rendszeresen szakkönyvet vásárolni és lépést tartani a fiatalokkal, de még a napi kenyéradagot és a rávaló vajat, sovány felvágottat is pontosan kiszámolta. Akadt közöttük olyan is, aki véglegesen elzárkózott a világ elől, azzal vádolta magát ugyanis, hogy elárulta a felnövekvő értelmiséget, mivel olyan elméleteket volt kénytelen tanítani, melyek egy hamis ideológia fennmaradását és a tehetségesek elszürkülését vagy bukását szolgálták; s persze szégyellte azt a nyomorúságot is, melyben él