Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter • Regényrészlet

35

sem vagyok a száraz dajkája; engem egyedül bizonyos lelki realitások, sorsot formáló ősi jellemvonások izgatnak: ezeket kutatom a cselekedetek mögött.

Tartozom egy vallomással a magam számára: mester vagyok a szemfényvesztésben. Képes vagyok bárkiből előcsalni a lelke mélyén lakozó démont, azt a lényt, akinek - noha tetteiket és sorsukat irányítja - létéről hallani sem akarnak, ezért amikor szembesítek valakit sötétebbik felével, két választása marad: vagy hanyatt-homlok menekül előle, balga mód azzal áltatva magát, hogy többé nem árthat neki, vagy hajlandó elfogadni létét, egy rövid időre szabadon is ereszti, hogy kipróbálja erejét és megtapasztalja milyen hatással van rá, majd iparkodik megszelídíteni a gonoszt. Nem tagadom, hogy aki egyszer kiengedte a szellemet a palackból, és nem rendelkezett kellő önismerettel és lelki erővel, hogy megfékezze, az áldozatává vált, hiszen a démon mindig a kellemes, érzéki és szerencsés élményekben részesíti előbb áldozatát, majd minél jobban élvezte az illető szabadjára eresztett szenvedélyeit, annál inkább belegabalyodott a gonosz hálójába. Én viszont egész örökségemet és egzisztenciámat adtam e képességem birtoklásáért, tökéletesítésért és gyakorlásáért, úgyhogy bőségesen megfizettem azért, hogy valameddig az ördöggel cimboráltam, noha végérvényesen lepaktálni, vagy szolgálatába szegődni sohasem állt szándékomban. S ki tudja miféle meglepetéseket tartogat még a számomra is.

Egyszóval csak keveseknek jut osztályrészül az a szerencse, hogy olyan munkát végezhet, amelyben nem kell megfeszülnie megélhetéséért, ráadásul még örömét is leli ténykedésében, s arra is marad ideje, hogy önmagára figyeljen. „Magántitkárnak” szerződtem, és nem cselédnek, vagy eljárónak; ennek ellenére olykor elmegyek pipadohányért vagy egy flaska vörösborért, mert az öregúr, ha mértékkel is, de szeret áldozni e két szenvedélyének, s esténként szívesen húzódik vissza a kandalló mellé, az állólámpa szűrt fényénél elpoharazgat, és komótosan eregeti az illatos dohány füstjét, ki tudja, min járatja ilyenkor az eszét. Bezárkózik a magányába, én pedig visszavonulok a saját szobámba, magammal viszek egy könyvet, vagy jegyzeteimet írom az asztalomnál. E naplót szaporítom, javítgatom, szinte sorról-sorra meg kell küzdenem az emlékeimmel, újraértelmezésükkel és átírásukkal. Ha elakadok, ami gyakorta előfordul, kimegyek a kertbe sétálni, a futórózsával árnyékolt pergola egyik karosszékében üldögélve tűnődöm a lepergett és még előttem álló napok értékén. Tudom, valami olyasfélét birtokolok, aminek a jelentőségével jó volna tisztába jönnöm: az életemben egyedül csak magam mérhetem föl a nyereséget vagy veszteséget. Nem lehetek nagyvonalú, esetleg trehány akár az egyik, akár a másik számbevételekor, a végösszeg megállapításakor.