Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter • Regényrészlet

33

betegei, akik szembe néztek a halállal, ne használnának épületes közhelyeket levelükben.

Végtére megértettem mellette, hogy az egyik legfőbb emberi erény: a tapintat, amely nem jogosít föl a szemérmetlen bizalmaskodásra, s nem késztet színlelésre sem, hogy minél több emberközelébe férkőzhessünk, és gátlástalanul kifürkésszük magánéletüket. A magam részéről hálás vagyok tapintatos viselkedéséért; amikor hozzá kerültem, sem faggatott viselt dolgaimról, nem élt vissza azzal, hogy jól ismerte az apámat, aki neves szívsebészként sokak életét mentette meg, a művészek pedig úgy fejezték ki iránta való hálájukat, hogy műveikkel ajándékozták meg, valóságos múzeummá avatva lakásunkat, az évtizedek alatt, amitől gyermek fővel is hidegrázást kaptam. Nem számoltatott el, mint egy fogadott pótapa, az általam elherdált örökségemmel; nem törekedett arra, hogy elviselhetetlen feddéseivel megkeserítse életemet, és esetleg szökésre késztessen; nem traktált erkölcsi intelmekkel és bölcs tanácsokkal, ami pedig oly sok vele egyívású öregember sajátja. Attól sem tartott, hogy korábbi „rossz szokásomnak” vagy jellemgyengeségemnek engedve, egy óvatlan pillanatban megrövidítem őt, s valamelyik bűntanyán tivornyázom el a hirtelen jött pénzt. Azt hiszem, tapintatos viselkedése, egyfajta polgári örökség részét képezi, ugyanakkor felvértezte a gátlástalan és erőszakos világ támadásaival szemben. Mivel nem óhajtott részt venni mások ellenségeskedéseiben vagy gyanús nyerészkedéseiben, melyek körül gombamód szaporodnak a titkok és az indiszkréciók, nem is szolgáltatott alkalmat arra, hogy mások belelássanak kártyáiba, vagy személyével foglalkozzanak. Viszont, ha egy kérdésem olyan területet érint, amelyről nem kíván beszélni, úgy tesz, mint aki meg sem hallotta volna; pedig olykor bele-beleolvasok egy levelébe, éber tekintettel csippentem föl belőle valamelyik híresség titkát, s időnként majd kifúrja oldalamat a kíváncsiság, hogy megtudjam, miként végződött a szerelmi bonyodalom, sikerült-e kiegyenlítenie adósságát.

Puhatolózásommal néha le is lepleztem magam, mert nyomban rájött, honnan származhatnak ismereteim, mégis, mintha csak az én vétkemért szégyenkezett volna, elpirult és szemérmesen hallgatott, nem állt szándékában rám pirítani. A további reménytelen tudakozódás helyett, inkább választottam a görbe utat, s amíg az öregúr bóbiskolt, újabb és újabb levelek tartalmát fürkésztem ki, s cinkos mosoly szaladt végig ajkamon, amikor feltárult előttem egy halhatatlan nagyság makulátlannak cseppet sem mondható magánélete. (Ó, ha tudnák, hány briliáns tehetség tévedt meg a szerelem útján, és hagyta faképnél feleségét egy könnyűvérű nőcske kedvéért; hányán szenvedtek örökös pénzhiányban, kuncsorogtak egy kis