Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

28

ÚT PUNATÁT • 2003. SZEPTEMBER

zaddal. Rendszeresen készítek fénymásolatokat kézzel írott leveleiről, és sorba szedem valamennyit, akárha kiadásra készíteném elő őket.

Az öregúr mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy rendet tegyen a múltjában, illetve rendet hagyjon, mielőtt eltávozna e földi létből. Valamelyest egyet is tudok érteni vele; szánalmasnak tartom ugyanis az olyasfajta embert, aki azt hiszi, azzal áltatja magát, hogy éppúgy lerázhatja magáról a múltat, mint kutya a bolhát, s életvitelében elegendő megtenni bizonyos változtatásokat anélkül, hogy akár egy fél napot is eltöprengene kudarcai okáról. Mosolyogni való, hogy a balszerencsét vagy Isten igazságtalanságát emlegetik az emberek, amikor váratlan tragédia éri őket, vagy a legnagyobb bajba kerülnek, ám ha valamelyest sikerül talpra állniuk, önmagukat dicsőítik. Mondom, egyet értek pártfogómmal, csak hát szándékának a szempontjai nem egészen világosak előttem. Két különböző dolog rendet tenni, vagy rendet hagyni: egészen másfajta hozzáállást követel az egyik, mint a másik. Rendet hagyni, nem olyan nagy ügy, mint hinnénk, kiváltképpen nem az, ha csupán saját lelki békénket igyekszünk kielégíteni ebbéli tevékenységünkkel, s nem számolunk senki más, mondjuk egy kíváncsi utód érdeklődésével; egyszerűen áttekinti az ember az évtizedek alatt felhalmozott „hagyatékát”, s eldönti, mit kíván megőrizni belőle, a felesleges lomtól pedig rövid úton megválik. Ezzel szemben rendet tenni csak aztán vagyunk képesek, ha megtaláltuk azt a biztos nézőpontot, ahonnét mindent be tudunk fogni látómezőnkbe, s a dolgok egymáshoz való viszonya és jelentősége éppúgy elrendeződik, akár egy Michelangelo képen, amelyről tudjuk: látvány, a fikció teremtette rend látványa. Azt hiszem, a belső rend, s a róla szóló híradás is csak fikció.

Nem tudom, miként gondolkodik e két feladatról az öregúr, miként azt sem, hogy valóban rendelkezik-e bármilyen határozott elképzeléssel a rendteremtésről. Ha meg tudnám fejteni „végleges” rendteremtésének titkát, talán magam is kulcsot kaphatnék saját eddigi életem sötét tárnájához, amelyben barangolva szívesen elvesznék, akár borospincék elágazásaiban. De az öregúr titkolózik, az egyik nap átszellemült arccal adja ki utasításait a rendezés mikéntjét illetően, ellenben egy hét múltán egészen másfajta eljárásra esküszik, s arra buzdít, kezdjünk előröl szinte mindent, nem sokkal később pedig makacsul visszatér elképzelése egy korábbi változatához. Mintha kételkedne a múlt rekvizítumainak összeilleszthetőségében és önnön hatalmában, hogy képes birtokba venni élete legkülönbözőbb szakaszaiban azt a valakit, aki az adott időben igazgatta sorsát, bizonyos tapasztalatokat szerezett, s igyekezett átadni valamennyit másvalakinek, aki csak egynémely vonásában hasonlít elődjére. Mintha nem volna egészen biztos ab-