Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Kamarás István: Örökrangadó (novella)

Kamarás István • Novella

17

Majd együtt, mondta, úgy majd biztosan lesz hozzá hangulata. Akkor éppen egy mise részletét gyakoroltuk. Ő is bekapcsolódott. Előbb a tenorba, majd a basszusba. Aztán több alkalommal nem is láttuk. Ügy értesültünk, a betegsége miatt.

— Mit érdemel? - kérdezte szigorúan a fő-fő.

— Talán énekeljen valamit - vonogatta a vállát Dévény Ervin.

„Laesio functionis cerestris et prenmonia hypostatica leborum inferionen pulmoneum laeteris utrusque”, énekelték a fehérköpenyesek.

— Ebből most elég! - vágott közbe Dévény Ervin. - Tovább megyünk, elvtársak. A Kyiriét, a Sanctust és az Agnus Deit, elvtársak, a második század óta éneklik, a Gloria és a Credo viszont csak 1000 körül vonul be a misébe, elvtársak. Mindenezek azonban eredetileg az elnyomott nép és az alsópapság énekei voltak, elvtársak, és a mise tulajdonképpen gerincét azok az énekek alkották, amelyeket a képzett papi énekesek kara adott elő, elvtársak, antifonális és responzionális formában.

A jelölt szabadkozva fordult Dévény Ervinhez, hogy őneki most sürgősen el kell mennie, mert elérkezett az idő, hogy ismét találkozzon a farkassal.

Süvöltött a szél, valami sosem hallott idegen nyelven. A jelölt egy vékony fácskába kapaszkodva állt egy kis dombon és a mocorgó bozótos felé kezdett beszélni:

— Farkas testvérem, te sok kárt tettél az emberekben, iszonyú gonosz tetteket követtél el, és te ezért méltó vagy nagy szörnyű halálra, de farkas testvérem, én teközted és az emberek között békességet akarok tenni, hogy tetőled az emberek továbbá meg ne sértessenek. De farkas testvérem, amiért én teneked ilyen kegyelmet kérek, akarom, hogy fogadd meg énnekem, hogy soha valaki emberfiát meg nem sértesz, akarom, hogy ehhez adjad a nekem a hited.

— Kuss! - horkant fel a farkas a bozótosból.

— Mit érdemel ez a jelölt, akinek a záloga a még mindig a kezemben van? - kérdezte a fő-fő.

A hangja a főorvosé volt, de vaníliaillatot árasztott.

Tárkány Jenő mesteredző állott elé.

— Röviden a következő: jelentkezett, hogy az öregfiúk csapatban szeretne játszani. Nos, öregfiú, mondtam neki, mi egy NB-III-as csapat vagyunk, és maguk vállalatához csak annyi közünk van, hogy a nevét viseljük, meg maguktól kapjuk a dohányt. Azt a keveset, ezt is hozzátettem. Ő még mindig próbálkozott, hogy csak az öregfiúkra gondolt. Ki kellett fejtenem, hogy a azok az öregfiúk a csapat egykori játékosai, tehát eredetileg igazi focisták, akik már kiöregedtek, de még