Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Ujlaky István: Nagy Imre és Alexander Dubcek

Uilaky István • Nagy Imre és Alexander DubCek

43

Nagy Imrét pályája során kétszer is kizárták a pártból, húsz hónapig miniszterelnök, aztán minden funkciójától megfosztott nyugdíjas teoretikus - mielőtt élete és pályája legfontosabb eseményét, 1956-ot elérné. Dubcek viszont fokozatosan emelkedik fel, megtakaríthatja a Nagy-féle, szó szerint csúcs és életveszély között mozgó cikkcakkokat: 1963-tól szlovák pártfőtitkár és a CSKP PB tagja. Míg a prágai tavasz előzménye több évi csehszlovák reform-tapogatózás, meg persze a magyar forradalom, megtorlás és konszolidáció tapasztalata, addig a magyarforradalom miniszterelnökének nincs történelmi előzménye, legfeljebb (1953-1955-ös) önmaga.

Nagy sztálinistából reformer kommunistává, majd demokratává, végül a magyar nemzet és az egyetemes demokratikus baloldal vértanújává lett. Dubcek is sztálinistaként kezdte, ő is reformkommunistává vált, aztán a prágai tavasz opportunistájává roskadt, majd - politikusi szerepkörétől megfosztva, és országa, sőt városa határai közé zárva, de életben és szabadon - emlékiratait írogató ex-politikussá lehetett, hogy aztán szociáldemokrataként végezze.

4.

Milyen volt Nagy Imre személyisége? Megjelenésében 1944-es hazatérésétől „egy öreg paraszt és egy köztiszteletben álló tanár vonásai keveredtek” (Raisner M. János) s ez a küllem vonzónak bizonyult. Kopácsi Sándor „bizalomgerjesztő, apai figurának” jellemezte; Nagy Ferenc ex-miniszterelnök szerint (1948-ban) „a kommunista miniszterek közül talán leginkább mondható magyar embernek”. Ahogy Kovács Imre író és parasztpárti politikus látja: „... amint hazaérkezett, egyszerre otthon érezte magát, ő tényleg szerette a népet, paraszti eredetét nem tagadta meg.” Bibó István véleménye: „Nagyon megnyerő-ember volt, de nem expeditív” míg Szabó Zoltán íróé: „lassú mozdulatú, csendes beszédű” akit nem fűt az előtérbe kerülés vágya, akinek „személyiségében volt valami megnyugtató”. Életrajzírója, Méray Tibor „erkölcsi megalapozottságú embernek” látja, akiből hiányzik mindenféle cinizmus; „ha volt valaha humanista kommunista, az Nagy Imre volt”; de ugyancsak Méray megemlíti Nagy hiúságát, már-már beteges félelmét attól, nehogy a „pártszerűség” ellen vétsen; a pártfunkcionárius árnyéka végigkísérte életét, bár azon néhány kulcsfontosságú pillanatban felül tudott emelkedni. Nagy inkább „a nyugodt, hosszú lélegzetű periódusok”, az építkezés, a fontolva haladás embere, és „nem a forradalmi viharoké”. (Egyébként érdekes, hogy miközben kevés nép van Európában, amelyik annyi forradalmat, felkelést és szabadságharcot vívott volna történelme során, mint a magyar, valójában kevés az igazi magyar for-