Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek

82

Út PuNATÁr • 2002 március

másának egészére, tehát említett szellemiségére figyelve. Még különösebb kalandom esett az Európa Könyvkiadó A játszma vége című, huszadik századi egyfelvonásos drámákat egybegyűjtő, kétkötetes válogatásának szerkesztésekor. Ez a gyűjtemény Strindbergtől, Maeterlincktől, Pirandellón, Becketten, O’Neillen, Brechten, Ionescón, Tennessee Williamsen, Albee-n, Arrabalon át Arthur L. Kopitig nyújt gazdag válogatást. S szerepel benne persze franciák is. Nos, Cocteau, Genet és mások, a gyűjtemény reprezentatív teljessége érdekében gyorsan megtanultam annyira franciául, hogy a válogatásban mértékadó véleményem lehessen. Nem állíthatom persze, hogy ez esetben nem volt bennem némi kalandorság, de az a tény, hogy a kiadó drámasorozatának ezen összeállítását ma is a mérvadó források közt jegyzik, arra utal: bűnöm talán elévült, vagy legalábbis amnesztiát kaptam... Egyébként persze többnyire igyekeztem olyan szerzőket vállalni, választani, akiknek a világában, nyelvében, stílusában otthonos lehettem. Őket aztán valóban kedvemre fordíthattam. Ilyen könnyű-szép feladat volt Carson McCullers Óra mutató nélkül, illetve Esküvői vendég című regényének fordítása. Az amerikai Dél - a faulkneri, styroni világ - egészen különleges megtestesítője az írónő. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, korai haláláig négy regényt, számos pompás elbeszélést és egy közepes színdarabot írt. Prózai írásai a háború utáni amerikai irodalom csúcsteljesítményei közé tartoznak. Igaz, most nem beszélnek róla, mert a modern klasszikusokról a haláluk után szokás egy időre megfeledkezni. De sebaj, majd újra fölfedezik. McCullers egyszerű történeteket írt puritán stílusban, ám ezek mögött nagy, visszafojtott szenvedélyek, indulatok feszülnek. Nekem ennek a világnak, stílusnak a fordítása nagyszerűen ment. Mindennap leültem, s el nem aludtam addig, amíg a napi feladatot - örömmel, élvezettel, későbbi korrigálásra alig szorulva - el nem végeztem. A szöveg szépsége ösztönzött. Frissítőén gyönyörűséges munka volt. Ekkortól éreztem úgy: valamelyest már tudok műfordítani.

— Ezek szerint nem tartozik azon műfordítók közé, akik képesek bármilyen maszkot felölteni, akár a színész, akinek „ezer arca” van, inkább olyanokat választ, akikben hasonlatosságra, rokonságra lel, akikben egy kicsit önmagára ismer? Egyáltalán: szerepjátszás-e némiképp a műfordítói alakváltás?

— Vegyünk egy másik példát, Fitzgeraldét. Mire vele találkoztam, ismertem úgyszólván teljes életművét, a róla szóló dolgozatokat, sőt még a levelezését is. Töviről hegyire tudtam, mi zajlott írásainak hátterében. Minthogy A nagy Gatsbyt (amely Hemingway Az öreg halász és a tengeréhez mérhető remekmű) már lefordították, egy másik korszakos alkotását választottam, mert a Tender is the