Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek

Nádor Tamás interjúi

79

lul, szégyenkezve megvallom: ha angolul beszélgetek valakivel, még mindig fordítok magamban. Mert elsőrendűen a magyar nyelv érdekel. Ez az én hátterem, táptalajom, ebből kilépni, kiszakadni nem tudok, nem is akarok. így egy Byron-, egy Yeats-, egy T. S. Eliot-verset valóban élvezni csak magyarul vagyok képes. S ez még a magam fordításaira is érvényes.

— Nem az csábította-e mégis például az angol nyelvhez, hogy tiltott vagy távol tartott művek szellemiségéhez, gondolkodásmódjához, hangulatához így azért hozzájuthatott? Vagy ezeket magyarul is érteni-érezni akarta ? Ha nem volt is műfordítói feladata, „lefordította”, magyarította magában, amit olvasott?

— Említett amatőr nyelvtanítóim a két világháború közt használatos, nem éppen modernnek nevezhető könyvekből tanítgattak, így tőlük legföljebb szavakat, példamondatokat leshettem el, és kapisgálni kezdtem, hogy másutt másképpen beszélnek. Nyelvi, stilisztikai alapokat kitűnő gimnáziumi bencés tanáromtól, Heckenast Kolostól kaptam. Briliánsán adta elő régi íróinkat, s a híres Négyesy-féle verstant és stilisztikát - amelyből többek közt Babits és Kosztolányi is táplálkozott - betéve kellett fújnunk. E remek magyar nyelvi alapképzésre nemcsak egyetemi angol tanulmányaimban, de később, műfordítóként is támaszkodhattam. Számomra természetes volt, hogy előbb magyarul kell tisztességesen megtanulnom, csak azután közelíthetek - az angolhoz, vagy bármely más nyelvhez. A bölcsészkaron egyébként akkor egyikünk sem tudott úgy angolul, mint mondjuk egy mai kamasz, aki valameddig az eredeti nyelvi közegben élhetett, vagy született angoltól tanult. A tanszéken a nyelvi alapképzésen túl nemigen jutottunk, stilisztikát sem oktattak. Szenei Miklós professzor viszont - aki ugyan szinte követhetetlenül motyogta végig az előadásait - szemináriumi okfejtéseiben (kivált klasszikus drámaismerete révén) sokat sejtetni engedett az angol nyelv lényegéből: természetéből, szellemiségéből. S engem - miután sosem voltam nyelvészkedő alkat - főként az utóbbi érdekelt. Igazi bevezetést és jó ösztönzést adtak persze a műfordító szemináriumok. Kardos László nemcsak szövegösszefüggéseket elemzett, hanem szinte ízekre szedte, kivesézte a szavakat, mondatokat, ezután minősítette az egészet - lett légyen szó nagy költő teljesítményéről, vagy a mi szerény kísérletecskéinkről. Benedek Marcell akkor már vak volt, így - bármily képtelenül hangzik is - hallomásból tanított. S olyan kiváló füle volt, hogy fordítói próbálkozásaink legkisebb mellécsúszásait, disszonanciáit meghallotta. És emlékezetéből előhívta őket, éppúgy, mint munkánk esetleges értékeit. Mindkettő jó módszernek bizonyult: kismesteri pontosságot ugyanúgy tanultam belőlük, mint a szöveg szellemiségére és atmoszférájára figyelni. Megtanultam, hogy az eredetihez csak