Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek
80 Út Dunatát ■ 2002 március úgy lehet hűséges a tolmács, ha megtartja annak ritmusát, dinamikáját, légkörét. Prózában éppúgy, mint versben. Bár az utóbbival én nem kísérleteztem. — Az eredeti nyelvi közegtől távol, az angolszász klasszikus kultúra és a kortársi gondolkodás, nyelvhasználat irányába csak fokozatosan újra nyitó-nyíló világban - voltaképp tehát mesterséges közakadályok és nyelvi magánbuktatók közepette - nem volt-e istenkísértés, vagy legalábbis merészség e literatúra akkoriban nemritkán vitatott alkotóinak importjára vállalkozni? — Könnyűnek éppen nem volt mondható, de azért nem szeretném egykori nekirugaszkodásaimat misztifikálni. Kellett ugyan némi kockázatot vállalni azzal, hogy az ember bejárt a British Council könyvtárába, hiszen ezt nemhogy a hatvanas években, de a nyolcvanas évek közepéig sem vették jó néven. Ám ez a voltaképp ártatlan szabadságkeresés módot adott arra, hogy az ember up to date legyen ne csak az angolszász sajtóban, de némiképp a szak- és a szépirodalomban is. S minthogy időközben már németül is olvastam, alkalmasint németből is fordítottam, tagadhatatlanul nyertem valamelyes lehetőséget a szűkös világból való kitekintésre. És idővel, kivált könyvkiadóként, azon kivételezettek közé kerülhettem, akik rendszeresen olvashatták a Newsweek, a Time, a Spectator írásait, tehát az élő angol nyelvhasználat szokásait és fortélyait is elleshettem. Mindamellett meglehetősen döcögve sajátítottam el a műfordítás mesterségét. Túlságosan is magyarul gondolkodtam. Úgy akartam ragaszkodni az eredetihez, hogy az mennél magyarosabban szóljon. Ám e szándékom kudarcba fulladt, mert miközben görcsösen tapadtam az angol szöveghez, erőltetetten magyarítottam. És csak idővel, elegendő tapasztalat birtokában váltam képessé arra, hogy úgy kötődjem az eredeti mű szépségéhez, sajátosságaihoz, szelleméhez, hogy az olvasó - ha szerencsével jártam - esetleg azt érezze: olyan magyar könyvet tart a kezében, amelyet történetesen angol író vetett papírra. — Feltételezem: a szokásos „bent is vagyok, kint is vagyok” játékot kell a műfordítónak is eljátszania. Vagyis a szöveg analízisét és szintézisét elvégeznie az író bensőséges és elfogult, és egyszersmind a műítész tárgyiasan kívülálló szemléletével... — Nincsenek erre elméleteim. Vegyünk inkább egy jellegzetes, számomra igen tanulságos példát. Fiatalon éltem át műfordítói pályám egyik legkülönösebb kalandját. Rám bízták Sámuel Beckett Proust-tanulmányát (először az írók írókról című kötetben, majd önállóan, az Európa Könyvkiadó Mérleg-sorozatában is megjelent). Ezt az esszét Beckett a harmincas években, immár Párizsban írta. S minthogy az írót, különösen a drámáit akkor már ismertem, szerettem, a feladatot
