Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás
Mészöly Miklós • Vakügetés és megbocsátás 7 letlenül se lehessen félreérteni megbízhatóságunk méltóságát. Kripsz úr őszintén megdöbbent, mikor első alkalommal kórusban jóreggelt kívántunk s még meg is hajoltunk hozzá. Szemöldökbozontja felszökött, mint egy csonka szalmacsutak. Csöppet se látszott hálásnak, szó nélkül tovább csoszogott, és néhány napig semmilyen változást nem észleltünk a magatartásában. Egyre mogorvább lett. Végül az egyik reggel megtörtént a csoda: alig észrevehetően megbiccentette a fejét, s mintha a pillantása se lett volna olyan szigorú. Odavoltunk a gyönyörűségtől - lám, a paralizált remény is megszüli magzatát. S még egy Kripsz úrból is választ lehet kisajtolni, ha az ember elszántan vágyik rá. Minden hibátlanul funkcionált - a kórusban köszöntés, a tartózkodóan hálás mosoly, a biccentés. Sőt, egyik nap a kalapját is megemelte. Új rendbe rendeződött egy világegyetem, melyről eddig gyáva elképzeléseink voltak. Szerettük Kripsz urat, mivel eldőlt a meccs, és győztünk. Ezután már csak a finomítás lehetett hátra. Néhány kísérleti nap eltelte után - mikor a kalapemelés már megható kalaplengetéssé forrósodott - váratlanul és minden előkészítés nélkül átnéztünk rajta, nem viszonoztuk a köszöntését, olyan közönnyel, ahogy a természeti törvények bánnak el a bizalmunkkal. Még azt is meg tudtuk állni, hogy ne engedjünk a kíváncsiságunknak, ne nézzünk vissza s ne arassunk le semmilyen önelégült babért. Kripsz úr rossz álomnak vélhette a világrend változást, mert néhány napig még szívósan kísérletezett a kalapemeléssel - bár egyre csökkenő lendülettel. Arca olyan lett, mint a naspolya, a válla is görnyedtebb, amitől még nevetségesebbé vált a csoszogása. Aztán hamarosan ki is múlt az életünkből. Vagy útvonalat vagy időpontot változtatott - esetleg meghalt. Ez is felmerült. Mire megjött a nagyvakáció, már olyan emlékké távolodott, melyből - akkor még - aligha lehetett bármilyen jövőt kikövetkeztetni. Az uralmat újra átvette fölöttünk a jelenidő, újra győzni akartunk és példamutatóan beavatkozni a világóra járásába. Hogy igenis lehetséges ez. S hogy igenis ez a dolgunk, bármi is az ár. A vakügetés képe, gondolata meg sem kísértett bennünket. Igaz, a megbocsátás gondolatával sem tudtunk volna mit kezdeni - ha történetesen egy assisibeli madarász élére állítja előttünk ezt a pálcika-keresztet. Megbocsátani - kinek? Magunknak? Nevetséges. Akadtak fontosabb végrehajtanivalók. Néhány év múlva újabb cikázást kellett tudomásul venni az ég földi tükörképén. Ahogy a vidéki kúriák bútorcsendjébe repeszt bele egy válogatatlan holmikkal teletömött, ki tudja kitől örökölt almárium reccsenése. Akkoriban erősen hadilábon álltam a templomlépcsőn üldögélő kéregetőkkel. Ingerelt az alázatuk, a kegyes szövegük. A számítóan gépies önlefokozás, a cukrász-mázzal bevont nyomorúság kölcsönös szentesítése. Tisztább ügynek éreztem volna, ha mellbe üt,
