Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás
6 Út Dunatát ■ 2002 március íróasztalunkat nem övezi semmilyen védtöltés: a szabadság kiszolgáltatott árterülete, rögeszmék királyian pünkösdi paradicsoma, cellába zárt óceán, mely fölé csak a nap tükörképe kel föl. Paralizált remény. Hátán a centripetális batyuval: vajon a rögtönzés mihez képest determinált - és mihez képest mégsem az? Vakügetés? Vagy a lámpás fénykörében mégis ott rajzolódik a vadvizek tervezett labirintusa, a homály pedantériája? Úgy emlékszem, tizenhárom évesek lehettünk. Hárman voltunk a bandában: Hadnagy Pál Terus, Tóth Karcsi és Vidus. Egy dunántúli kisvárosban laktunk, elég messze a központtól, viszont közel a vásártérhez, futballpályához, vasúti restihez, jégpályához. Onnét jártunk be a főtéri gimnáziumba. Másfél kilométer semmi, az ember lefutja, hamuszáj. Néha mégis hosszabbnak tűnt, mint az örökkévalóság, különösen, ha elgázoltunk valamit, s csak később kaptunk észbe, mondjuk nyolc előtt öt perccel. Óránk még nem volt, csak a főtéri templomé, mely többnyire fél hatot mutatott, lógtak a mutatói. Azonkívül Koncz úrra lehetett még számítani, az órásra, túl a fele úton. Ott az egész kirakat kajánul ketyegett s egyúttal a kirakat tükrében is megnézhettük magunkat, hogyan festünk nyolc előtt öt perccel. Csakhogy ez túl kézenfekvő megoldás volt, tehát gyanús, ugyanígy az is, hogy megszólítsunk valakit. Nem kínált dramatizálható újdonságot a mindennapos gömbfelület epikájában. Ilyen megalkuvás eszünkbe se jutott. Kivételesebb órára vágytunk az evidenciák világegyetemében. Vidus ekkor fedezte fel zseniálisan Kripsz urat; akit mi neveztünk el így. Igazi nevét mai napig homály fedi és azt is, hogy ki volt, mit gondolt rólunk. Hatvan-hetven évesnek becsültük s ez olyan kornak tűnt, ami legföljebb a teknősbékáknak adatik meg vagy a nagy bűnösöknek. Kripsz úrnak sárga sétapálcája és fekete keménykalapja volt, ami már önmagában is rejtély és humor. Galaktikai bicsaldás, ami konokul játszott rá az eleve elrendelésre, s látszott, hogy nem hajlandó helyesbíteni magát. S nekünk épp ez jött kapóra. Ugyanis minden reggel háromnegyed nyolckor lépett ki a Hármas-híd utcából, megállt a sarkon, kifújta az orrát, majd kis szatyrával a kezében tovább sétált. Mint valami beütemezett varjú: hibátlan abszolút, a relatív élő cáfolata. S pusztán már ezért is szeretni kellett, a rémisztőén aggálytalan pontosságáért, ami mégiscsak egy esendő szervezetbe volt beépítve. Elhatároztuk, hogy őt használjuk órának. Tervünk és kísérletünk alig volt indokolhatóbb, mint a homály pedantériája. Egyszóval, isteni volt, jó mulatságnak ígérkezett. S úgy döntöttünk, minden reggel illedelmesen köszönteni fogjuk, mosoly és kétértelműség nélkül, hogy még vé
