Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás

Mészöly Miklós • Vakügetés és megbocsátás

5

MÉSZÖLY MIKLÓS 1921-2001

VAKÜGETÉS ÉS MEGBOCSÁTÁS

Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő s nem a jövő, derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágia varázslatát. Igen... Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, s ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza - a kiindulópontjához. Sőt anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürkülne bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat. Nem csoda, ha szédülés fog el, a fejünket elfordítjuk s még fokozottabb fontosságot tulajdonítunk egy csóknak vagy tőzsdekrachnak. Vagy úgy filozofálunk, hogy záróakkordjával a lírát koronázzuk meg. Igen, közöljük ilyenkor, a mi lovasunk centripetális szép balek, ez az ő menedéke (gravitáció), ez rajzol köréje hazát, ahol mégsincs otthon. Viszont kárpótlásul elhiteti magával, hogy centrifugális Apollón-Dionüszosz. Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén... Ami csakugyan nagyszabású kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további görbületbe ? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez - az ölelésé vagy a végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szómágia; mivel a szónak csak gyermekkora lehet. Nem menekülhetünk a dadogástól, a „biztos” vezérfonalaink rögtönzéseitől. Vagy az irányok, tájak és esetek templomi sejtésétől, hogy kíméletlen szimpátiával és megfontoltsággal rögtönöznek bennünket. Különösképpen az