Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
Mess azáltal válik közvetítővé, hogy odafordul az emberekhez, érzékennyé válik bajaikra. Az írás, az elbeszélés által válik méltóvá a Kristóf névre, melyet a kórházban az őt írásra bíztató nővértől kapott. A történet elmondásában ugyanis két elbeszélői instancia váltja egymást: egy én-elbeszélő és egy külső elbeszélő. A külső elbeszélői instancia, amely az eseményeket a szereplők relatív és szubjektív tudata által közvetíti, mutatja, miként „hordozza” a regényíró Mess ezeket a szereplőket. A regényíró Mess tehát, akinek emlékezete azonos élők és holtak emlékezetével“, arra hívja az olvasót, hogy gondolja vele végig a „... minden sors: jó sors”problémát.9 A regényalak Messnek, azon a napon, mikor megkapja az apja haláláról tudósító táviratot, át kellett mennie Ilmaligetre, megcsinálni az elkésett élőleltárt, ami magyarul annyit jelentett, meg kell számolnia az összes ott levő birkát, a rojtos, csimbókos öreg anyáktól a ma született utolsó bárányig. Ő a bárányokat nézte a juhhodály nyitott ajtajából, bent két juhász ki-kiragadott magának egy juhot, s alomra fordította. A többi torlódott a homályos hodályban, Mess nem akart tájékozatlannak tetszeni, nem érdeklődött. Az üzemegység-vezető, fiatal ember, fölhajtott gallérral állt mellette. - Szépek a bárányaink - mondta. Messt ez a mondat földühítette, ő csak ezeket a didergő kis párákat látta, a báránykákat, hogyan bújnak a hodály sűrűjébe, igyekeznek a nagyobb testek melegébe, a szürke, cafatos gyapjas, faggyas hasak alá sodródva. Sírnak vékonyka hangon, reszketnek. Lábuk talán még túlságosan gyönge, lágy is, hogy megálljának. A hodályt fölöttük a huzat bolygatta, a tető rossz volt, a korhadt deszkák közt csúnya rések. Alom nem sok, a bűz se tudta meglanyhítani a levegőt. - Nem fáznak ám ezek annyira, mint maga gondolja - lépett oda az egyik juhász. - Igaz, kínlódnak, ha ilyenkor jönnek a világra. Olyankor viszontagon vannak. Vigyázunk azért rájuk, amennyire tudunk. Zsöngének látszanak mind, aztán ha kibírják, megérik a meleget, a legelést, még kos meg jerke korukban is táncot járnak. Nincs, ami lebírja őket. ... - Hát igen - szegődött hozzá az üzemegység-vezető -, ez amolyan juhászbeszéd. Hullanak is. De azért igaz. ... - Eddig hány hullott el? - kérdezte [Mess], Az üzemegység-vezető gyanakodva nézett rá. - Most csinálta meg a leltárt - mondta önérzetesen. - Egy se. - Nem úgy értette, rázta a fejét zavartan Mess. (358-359.) A kiszolgáltatottságot, melyet aznap a bárányok védtelenségében látott, egy (meg nem jelentetett) elbeszélésben beteg apja kiszolgáltatottságával kapcsolta össze, talán apja és a hozzá hasonlók sorsát látván a kiszolgáltatottságban. Az érettebb Mess azonban, a regényíró, aki a sorsok leltárát vette fel, többet lát. Ő látja, és ezért választja a külső elbeszélés formáját, a makacs bárányokat is, akik soha nem gondolkodtak el tetteik mozgatórugóiról vagy következményeiről, akik szabadságukat mindig kívülről várják, és így a döntés szabadságával azt a képességüket is elveszítik, hogy tettek által tegyék magukat szabaddá, s akik - ezért - csak a szenvedést ismerik meg. Jegyyzetek 1. Az idézetek utáni oldalszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Kalász Márton: Téli bárány Magvető, Budapest 1986. 2. Anyja, most már esztendők óta halott, még láthatta kezdetét ennek a vadnövekménynek, igen sokat sírt. Hiába 13
