Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

kérlelte fiát, Franz eleinte ugyan hozzábújt, hogy sírógörcseitől szabaduljon, később azonban előtte is inkább hallgatott. Legföljebb anyjának nem adott pimasz feleletet. (29.) (Kiemelés tőlem. P. E.)

3. Pedig épp azt nem szabadna mostanában az embereknek, elveszetni a fejüket... Csapda, mondta, akad az emberiségnek szanaszét a világon elég. Csak legyen mód meg erkölcs kikerülni.... Franz máris belépett a csapdába, s félő, hogy eztán sokan belépnek. Az emberek csodálatos módon épp akkor a leggyanútlanabbak, amikor legnagyobb a veszély. Nem veszik komolyan a politikát. Arra nem muszáj ügyelniük, az őket nem érdekli. Csak a fiskális csapja be őket meg az adóhivatal - meg a pap. (49.)

4. De ők [Vadkertiek] is németek voltak. Majdnem úrféle nagyapja magyarosított, amikor fiatalabb korában Pesten dolgozott, ő magyarul is beszélt Ernesztinnel. A kislány apja, anyja inkább németül. Félig úriasan, félig nyelvjárásban. Érni szüleié volt a bolt a faluban, ezért az asszony is, Emi is városiasán öltözött, mint az urak. (56.)

5. Hasonló azonosítás olvasható ki Probst egy álmából is, melyben önazonosságának elvesztését látja: „Odahaza volt... Elvitték a háborúba a Sándort, mondta Vroni... Én a Pauli vagyok, nem Sándor, gondolta, s feleségére nézett. Aztán fölnézett a felsőkertbe, ott a szilvafák közt egy ló állt. Akkor eszmélt rá, a lovukat hívják Sándornak. ... Az öreg Probst kötőféken fogta a lovat, s levezette eléjük az udvarra. Megszökött a Sándor, mondta kettőjüknek, visszajött. ... Ez nem a Sándor, mondta Vroni, hiába szökött meg. Ez nem.” (115-116.)

6. Andrásnak most se igen fűlt a foga a paraszti munkához, szájait, nemcsak Annával, Vronival is. Ha Probst utasította valamire, szó nélkül s rendesen megcsinálta. (214.)

7. A történet alakjait épp Kleiszték székelyeiről mintázta, s szép tisztának látta az egészet, az öreg, hajlott Nagy Jeromosné jajveszékelt benne még, amikor a siratóasszonyok már elmentek, a teljesen világos utcai szobában, ahol Nagyjeromos kiterítve feküdt. S a nyári gyér holdfényen a fiatal tanár ott kuporgott az utca túloldalán egy ház tövében, s hallhatta. Nagyjeromosné szinte kántált, nem siratozott, hajlongott, fejét a tanár hol egyik nyitott ablakban látta felbukkanni, hol a másikban. S minden fölsorolását a fiatal férfi döbbenetére azzal végezte, cifrázva, elcsukló dallammal, „s nyugszol-e vaj idegen földben”. A fiatal tanára túloldalon majdnem vele zokog az öregasszonnyal, a mindig visszatérő befejezést nem érti, úgy jött ide, talán tudja, ebben a házban Nagyjeromosék előtt valaki másnak kellett laknia, s Nagy Jeromosék rég kényszerültek ide valahonnan. (373.)

8. A regény második mottója: „Mi, a regény alakjai, nem vagyunk azonosak élő személyekkel. Csak emlékezetünk azonos az élők emlékezetével."

9. A regény első mottója.

14