Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

Az újságíróvá és íróvá lett Mess Andrásnak már csak a nyelv miatt is tisztáznia kell hovatartozását. „... a költő eszköze mindig a nyelv .... s ki ilyenre szánja magát, csak nagyon szépen írhat meg élhet”. (352.) - hallotta otthon a tanítójától. A szép, ízes magyarság, amellyel ír, első szerkesztője számára rejtély: „Van itt íz, szín, fordulat, arany meg ezüst kilószám... az a furcsa, hogy ebben a nyelvben erő van” (352.) - mondja, és csodálkozva hallja Messtől, hogy „Aztán jött a fordulat, németül, svábul megszólalni nem lehetett, együtt voltak gyerekek, székelyek, svábok, mindenfelől jött magyarok, ki-ki azt szedte föl a másiktól, amit tudott.” (352.).

Az epilógus azt beszéli el, hogyan tanulja meg Mess kezelni az idegenség érzését. Egy novellájában azoknak a székelyeiének a számkivetettségét dolgozza fel, akiket később kitelepített barátjáék házába költöztettek be. Az írást első remekműveként fogadja szerkesztője, és ő is úgy gondolja, megbirkózott a témával.7 ám mikor két hónappal később Berlinbe küldik, hogy nézzen utána, „mi van az innen kitelepített svábokkal, hogyan élnek” (350.) - a szerkesztőség valami „jóízű honvágyszínest” (350.) vár tőle - és ő találkozik barátjával, teljesen összezavarja, amit lát. Kleiszt Ádám sorsa, akit súlyos betegként, elborult elmével lát viszont, érteti meg vele, mekkora pusztítást tud véghezvinni a honvágy.

„Mindent itthagynánk ezeknek, csak engednének haza - mondta szomorúan Kleiszt néni. - Ezt a gyereket is az idegenség tette így tönkre - sírta el magát, s bement.... Úristen, hajtogatta magában visszafelé András, mit láttam.” (373.)

Berlinből visszatérve hazautazik, elhatározva, hogy senkinek nem beszél arról, amit ott látott. Otthon a hegyen azonban különös dolgot él át. Észreveszi, hogy a föld egy helyen sötétebb a présház előtt, ott, ahol régen a nagy rönk hevert, amelyiken üldögélve sokat beszélgettek, amelyik körül sokat játszottak - és ez a sötét földcsík emlékeket ébreszt benne. Először csak látja maga előtt, mint játszottak, énekeltek itt egy délután, aztán utánozza is az egykori táncmozdulatokat, végül, mikor anyja hangját is hallani véli, bekapcsolódik a dalba: „Blumen pflücken, Kräzchen binden, rote Rose, Vergissnichtmein” (376.). És Mess András, aki attól félt, hogy „Talán nagyon is a valóságos emlékeihez köti a történetet, azok nem engedik szabadon” (376.), akinek visszatérő álma, „hogy ismeretlenek rámutatnak s valamit mondanak, őt meg visszaviszik valami helyre, ami már se a gazdaság, se odahaza a hegy” (364.), mely után „napokig szorongott, s még kevesebbet beszélt” (364.), felismeri, hogy idegenségérzését csak akkor küzdheti le, ha mindent, amit megélt, mindent, amire emlékszik, felelevenít és újraél. Önmagát csak saját és mások sorsának rejtélyéből találhatja meg. Az epilógus tehát a regény keletkezéstörténetét beszéli el, ahol végződik, ott kezdődik az első rész.

12