Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

A jól tanuló, sokat olvasó Probst Andrásban Uray látja meg a potenciális szellemi közvetítő fogékonyságát. Ezért (s mivel úgy gondolja Probstnak is tartozik annyival, hogy fiát jó kezekbe adja) rábeszéli a fiút a papi szemináriumra, ahol értelmi fejlődését inkább biztosítva látja, mint egy állami gimnáziumban. Ezáltal azonban a papi pálya terhét is rárója a fiúra, amelyhez annak hiányzik az elhivatottsága. így aztán az iskolában is, ahol pedig ő az egyik legjobb diák, otthon is, ahol volt iskolatársai szembesítik lépten-nyomon környezete érteden elvárásaival („Na, most leszel pap, vagy nem leszel pap ?”) (332.) idegenül érzi magát. A benne ható ellentétes késztetéseket szemlélteti a következő kép:

Vroni pillantása a temetőre esett, s az utca aljában jobbra tért. A temető sövényénél megállt, Andrást látta az apja sírjánál ülni. Nem is ült, inkább egészen előregörnyedve kuporgott. Feje a térdén, két keze erősen hozzátapadt a fejéhez. Vroni így még nem látott ülni senkit, várt, András csak kuporgott, s nem mozdult. A biciklije oda volt dobva a temetőn kívül a virágavar szélébe. - Mikor jöttél meg? - kérdezte halkan Vroni. A fiú nem válaszolt, egyszer csak mintha nyöszörögni, forrón sírni hallotta volna Andrást. (340.)

András nagyon ragaszkodott apjához. Az őt az apjához fűző szeretet a feltételeket, követelményeket állító szeretet, az apja által képviselt erkölcsi törvények, kötelességek elfogadása.6 Ezekhez a progresszív erőkhöz akarhat visszatalálni apja sírjánál. A progresszívek ellen feszülnek azonban a regresszív késztetések, a vágy az abszolút, öntudatlan védettség után: a testhelyzet, amelyet felvesz, a magzat testhelyzetére emlékeztet az anyaméhben.

Amikor András 195 6-ban kísérletet tesz arra, hogy közvetítőként lépjen fel, és az első világháborúban elesett katonák emlékművénél elszavalja a Nemzeti dalt, éppen Uray az, aki megfeddi. Az autonómia kiharcolásának e lehetőségénél a tehetetlen ellenállásba belefáradt Uray is kitér a döntés kényszere elől.

Uray hétfőn számon kérte Andrástól, ha már rajta kívül nem tudta senki a Nemzeti dal-t, arra nem gondolt, hogy reverendában nem lehet ilyen helyre kiállni?... - Egyáltalán hogyan kerülsz te haza? - emelte föl hirtelen a fejét. - Széjjelszóródtatok? Ahelyett hogy együtt vártátok volna a fejleményeket? Itt mindenesetre senki se fogja levakarni, hogy egy pap csinálta a forradalmat. - András hallgatott. A mondat végére épp belépett a káplán. - Olyan borúlátónak tetszik lenni? - kérdezte Uraytól. Elmondta, a faluban estére falugyűlést terveznek... Esperes úr szándékozik-e átmenni, ha nem, ő mehetne-e? - Nem mész sehova! - förmedt rá Uray. - Neked se ajánlok még egy föllépést - fordult Andráshoz.... Engem kétszer meghurcolt a rendőrség - mondta el végső érvét Uray. - A német időkben majdnem a Gestapo. - A káplán mosolygott. - Az ablakodat dobálták be, azt mondtad, principális uram. - Odakint szürkült, az ide-oda járkáló káplán önkéntelenül a villanykapcsoló felé nyúlt. - Hagyd - szólt rá az esperes -, kellemesebb így. (343-344.)

Végül András is a kevesebb felelősséggel járó megoldást választja: kimegy Németországba, Franzhoz, a nagybátyjához, akire ugyan nem emlékszik, de aki beszélt a Szabad Európában, azt ígérve, hogy „minden svábnak helye lesz az üzemében, aki csak menni akar” (345.).

11