Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

Az utólag mégis természetesnek, mert racionálisnak és kiszámíthatónak megélt közösség felbomlásának feltartóztatatása azonban - a társadalomban egymásra ható erők teljes szerkezetét tekintve - nem lehetséges. Most a kommunisták elég hatalmasak ahhoz, hogy a világot hozzáidomítsák nárcisztikus képzelgéseikhez, hogy az irracionálisból teremtsenek „rendet”, a hatalom megtartása érdekében arra kényszerülve, hogy a „rend ellenségeit” hatalmuk, narcizmusuk fokozásával „győzzék meg”.

Bizony így van - mondta Prakatur most már a svábok akár föllélegezhetnek, a szerbek, sokacok, horvátok vannak soron. Meg mi, kisiparosok. Isten igazodik el ezen a világon. Itt most már mindenki kém, szabotőr, renitens, rosseb tudja, még milyen szavakat fognak kitalálni ránk. (255.)

Annak, aki „ebben a fölfordult világban” (214.) nem vált teljesen közönyössé az élet iránt, és önazonosságának legalább egy töredékét meg akarja őrizni, fel kell áldoznia függetlensége jelentős részét. Vroni azáltal próbálja identitását megőrizni, és azáltal próbál gyermekei életében annyi folytonosságot biztosítani, amennyit ebben a múltat tudatosan tagadó világban lehetséges, hogy visszaszerzi házukat. „Én abban a házban akarok meghalni, ahol apáddal éltem - mondta Vroni. - És azt is akarom, hogy téged menyasszonyként abból a házból vezessenek ki, amelyikben világra jöttél.” (287.). Ennek az az ára, hogy be kell lépnie a tsz-be, a „Békénhagynak”ba, s ezt el is fogadja Vroni. A rendszernek az egyén önmeghatározása iránti közömbösségével csak lovaik elvesztésekor szembesül. A sárgában ugyanis, amelynek gondozását lányuk veszi át Probst bevonulása után, amellyel később a kislány beteg apja helyett a mezei munkákat végzi, s amelyet most oda kell adniuk, Anna számára azóta halott apja régi szívóssága, kötelességtudata, megbízhatósága él tovább.5

Anna a beköltözésük óta most emlegette először a lovaikat. Akkor nagyon megsiratta őket. Nem azt, hogy nekik is muszáj beállniuk a közös istállóba, hanem hogy Molnár elnök se szó, se beszéd még azon a nyáron bevagoníroztatta őket. Anna ült, sírt, Vroni se ment idehaza szívesen az istálló tájékára. Rossz volt érezni a lóillatot. Megpróbálta vigasztalni Annát, de a lány zokogott, dohogott, szidta Molnárt, mindenféle jöttment népségnek elmondta. Legalább szólt volna, hogy lássa őket. - Most halt meg még egyszer szegény édesapám - sikoltott szinte egyik vasárnap este -, most halt meg igazán! - Vroni együtt sírt vele. (323.)

Mindezek után felmerül a kérdés, milyen mértékben válik, válhat a nemzetiségi hovatartozás a következő generáció önazonosságának részévé.

Probst Anna Filep Ferihez megy férjhez, egy telepes magyarhoz. Abból, hogy ragaszkodik a téli lakodalomhoz, fehéret, havasat szeretne, „mint apámé, anyámé volt” (324.), arra lehet következtetni, hogy házasságában ugyanazt az utat szeretné járni, amelyet a szülei jártak: az integráció útját. Házassága nyelvváltás kezdete is a családban, amit Vroni is, akinek lánykori neve ugyan Kovács, de magyarul csak „felemásan” (324.) tud, magától értetődőnek tart.

10