Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

naságtól, aki a lakosságcserekor inkább költözött egy omladozó malomba, mert úgy döntött, „ő olyan házba be nem megy, ahonnan valaki mást ki kell túrnia” (220.). Tehetetlenségének tünete elhatalmasodó szívbaja, mely először a fronton gyűrte le.

Probst ilyenkor meg tudott feledkezni arról, neki mi keserves. Hogy persze nem tartozik úgy a világba, mint régen. Nemcsak azért, mert ül rokkant módjára, kezd fáznia kályha mellett, s egészségtelen lába húsát tapogatja. Mások, ha kedveszegetten is, legalább a mezőt futják, úton vannak a nagyobb faluba, a városba. Probstnak a könyvek már nem úgy, mint régen-még a beszélgetések adtak valamelyes hitet, hogy ami történik a világban, mégis valamilyen okkal történik. Viselte Fuisz Antal Ferencet is jó szívvel, jön, leül, fűzi a szót, hogy mi kéne neki, min töri a fejét.... Tudta, Fuisz álmodozó ...Álmodozó volt mindig ő is, de neki így is muszáj nyomorultul lapulnia, s beszél már mindenfélét, amin gondolkodik, amire rávélekszik, pedig ki se kívánkoznék belőle. Vroni ugyan nem szól miatta, feddő tekintetét azonban olykor észreveszi. Amikor hazajött a kórházból, napokig tele volt örömmel, hátha majd minden rendben lesz. Apródonként megint elfogta a csüggedés... Itta tavasz, ez se lesz más, mint az előzőek, a nyár se, az ősz se. (213-214.)

Csak az asszonyok, akika természet, a vetés és aratás ciklikusságához és így az állandó újrakezdéshez, már csak női mivoltuknál fogva is, magától értetődően alkalmazkodnak, dolgoznak a régi szívós kitartással. Igaz, ők is, ahogy azt Probst Vronin megfigyeli, egyre kedvetlenebbül teszik a dolgukat. Az ő hitük is megrendült az életben. Vronit életében először férje betegsége szembesíti a kiszámíthatatlannal, az irracionálissal.

A lapon annyi volt, még ugyanott fekszik, s tudatja, jobban van. Vroni elő-elővette a lapot. Bizonyos volt, az ura nincsen jól. Nem hihette, talán inkább most hal meg abban a szegényes, rossz szagú szükségkórházban. Úgy érezte, becsapják. Nem Pauli, ő mi mást írhasson szegény. Az élet csapja be, először érezte Vroni, mióta az eszét tudta. Olyat talál ki az élet, most már számlálatlan, hogy ne lehessen benne hinni. (170.)

„Mess anyánk” is, aki mindig mindent megtett, hogy az övéit összetartsa, és most végig kell néznie szétszóródásukat, elvesztette hitét egy racionális világrendben.

De hát mit csináljon a szegény ember? Mondani könnyű volt, hogy taníttassuk, pártolás sehonnan se jelentkezett. S nem is azt mondom. Mind a tíz ujjam véresre saraboltam volna, hogy összekaparjam, amibe kerül. Mire sor kerülhetett volna rá, lehetett még? Ugye nem,Johann? Persze akkor se tarthattam volna itthon a szoknyámon. Csak akkor tudom, hol van, ott, ahova én küldtem, tudom, mi az értelme, hogy nincsen mellettem. De így széjjelszóródni a világban, ahogy mostanság ti akarnátok? Menni a vak semminek, annak mi értelme van? (257-258.)

A tapasztalat, hogy a maguk idejében jelentéktelennek tűnő döntések végzetessé válhatnak (internálták, mert a családja mit sem sejtve belépett a Volksbundba), gyanakvóvá tette, félelemmel figyeli, hogy fiai képesek-e jól dönteni.

Anyánk bevallotta, attól is fél, ha ezek az idegenek egy nap meggondolják magukat, s odébbállnak, aki mellettük dolgozik, annak szintén mennie kell velük. - A mai világban nem a maga ura már senki, nem teheti azt, amit akar. (250.)

9