Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

apáról fiúra öröklődő életelve, miszerint „Ha sváb vagy ... itt, akárhol csakis a munkád után van becsületed. Vagy egyáltalán nincs. A svábnak jól kell dolgoznia, hogy itt becsülete legyen. Mindig kicsit jobban, mint másnak.” (108.) szintén tartalmaz nárcisztikus elemeket, de a célkitűzés, a kreatív teljesítmény és maga a munka állandó kapcsolatot feltételeznek a külvilággal. Ha azonban a csoportnarcizmus tárgya a csoport maga, nem lépnek föl olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek gátolnák a narcizmus elhatalmasodását. A következmény az objektív ítélőképesség csökkenése, a valóságtól való elszigetelődés. A Volksbund-hívek kéjelegnek abban a hatalomban, amelyet a Führer tekintélye kölcsönöz nekik, pedig a Führer kételymentes magabiztossága annak a nárcisztikus személyiségnek a bizonyossága, aki épp a hívei nárcisztikus megszállásából eredő, az áldozatoktól sem visszariadó energiákat fogja felhasználni (kihasználni) „igazának” bizonyítására, azaz arra, hogy a valóságot nárcisztikus képzelgéseihez igazítsa (így védekezve az ellen, hogy kitörjön rajta az elmebaj). Neki szolgáltatja ki magát és minden magyarországi németet a Volksbund. Azok tehát, akik nincsenek tudatában annak, hogy miféle erők húzódnak meg a „védelem” racionalizációja mögött, Uray szavaival, csapdába esnek.3 Ugyanis az irracionális, regresszív késztetések, melyeket követnek, determinánsaikká válnak. Franzot a háború végén nekivadulva látjuk menekülni a front elől.

Franz jóformán búcsú nélkül indult ki az udvaron.... A család ott állt a tornác szögében. Csak Vroni ment le a lépcsőn a katonák után. Franz hirtelen megfordult, visszajött. Az autó közben farolt, s telefröcskölte köpenyét sárral. Franz arcul csókolta Vronit. A többiekre csupán fölnézett. - Mondd meg az uradnak, szóval Paulinák - szólt halkan sose haragudtam rá. Én ide többet nem jövök. Ha ő is hazakerül még egyszer ebben az életben. (134.)

Szavaiban („sose haragudtam rá”) és az utolsó félmondatból kicsengő együttérzésben megmutatkozik, milyen is lehetett volna. Ám ő a tékozló fiú szabadságát, hogy bűneit megbánva hazatérjen, már rég elveszítette. Menekülnie kell nárcisztikus énképe teljes széthullása elől. Probstnak öccse utolsó látogatása hallatán az jut eszébe, hogy „Ilyen viselkedésű tiszteket látott ő is a háború végén, Ausztriában, kevélykedtek, aztán félelembe estek; volt, aki belepusztult oktalan vakmerőségébe.” (231.).

A front elől Németországba menekülő Volksbund-tagokat sem csupán a fizikai fenyegetettség kényszeríti. Azoknak, akiknek lételemévé vált a nemzetiszocializmus, nincs más választásuk. Menekül a feltörekvő Vadkerti4 is, akinek boltjában két felirat („Mein Name ist Wiegand!” és „Deutscher Gruß”) figyelmeztette a vevőket, hogy a tulajdonos jogot formál arra, hogy „egyeseket szívesen” szolgáljon ki, „másokat meg egyáltalán nem szívesen” (81.).

6