Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

teg a kifundálójukat”8 - olvassuk a Tolnamegyei Közlöny 1878. november 24-i számában.

A közéletet s benne az igazságszolgáltatást is egyszerűbben képzelték el Sárközben. Erről azonban általában nem nyilatkoztak, csupán ha bizalmukhoz méltó embert találtak, ahogy arról a Szekszárd Vidéke 1890. május 1-jén beszélt.

„Beállít Krammer Vilmos könyvkereskedésébe két sárközi menyecske, az egyik fiatal, a másik törődött öregecske. Földrajzot kérnek - s röppentsük fel itt a gondolatot: vajon az ország hány más vidékén lett volna ez furcsa, a művelt Sárközben meg természetes! de a harminc krajcárt sokallják érte és alkusznak. Krammer megmagyarázza nekik, hogy a könyvnek szabott ára van, nem lehet rá alkudni, így csak kifizeti az öregebbik, de tévedésből két húsz és egy tíz krajcárost ad, Krammer az egyik hatost visszaadja neki, ami az öregebbiket annyira meghatotta, hogy elkezdi: -Edös uram! Látom, hogy kigyelmed böcsületes embörvóna. Nagy bajom van neköm, talán segíthetne rajta. Nagy beteg voltam - s a testvéröm 130 forintot kért akkor tőlem, azt hitte, hogy már nem gyógyulok föl többet, de bíz én, hála isten, möggyógyultam, s most az élhetetlen gazember eltagadja, hogy adtam neki 130 forintot. Nem tudom, mit csináljak vele? Édös uram! Azt hallottam, hogy Szekszárdon igen olcsón akasztanak. Ha nem kerülne sokba, egypár forintot rászánnék, hogy azt a gazembert felakasszák.”9

A bizalommal mindent lehet, nélküle viszont a legtisztább ügylet mögött is szoktak valamit sejteni. A legkésőbb indult helyi lap, a Szekszárdi Újság 1912. január 20-án mutatott be egy ilyen helyzetet: „Egy szekszárdi kereskedésben történt. Gyanakvó vidéki anyóka lép be az üzletbe. (Onnét lehet tudni, hogy sárközi, mert egyedül, a férj kísérete nélkül is mentek a megyeszékhely piacára és boltjaiba.) - Egy kendőt szeretnék, de jó legyen! - Nálunk csak jó van! - Oh, a városi urak mindig becsapják a szegény falusit! - Ne féljen, mi nem csapjuk be. (Mutogatnak a néninek többféle kendőt.) - Ez jó lenne. Hogy ez? - Egy korona. (Néni megijed.)-Teremtő istenem! Ilyet én hatvan fillérért vettem! - Nem lehet. Nyolcvan fillérért odaadom. (A néni csóválja a fejét.) - Nem ér ez hatvanat se! (A kereskedő nagyot gondol magában.) - Hát jól van, odaadom ötvenért. (A néni gyanúsan néz rá.) - Nem veszem. (A kereskedő nevet.) - Odaadom harmincért. (Az aszszony húzódik.) - Hát tudja mit, néni, odaadom ingyen. (A néni most már gyanakodóbb.) - Ingyért? Hát nem bánom, elfogadom. (Mikor elteszi a kendőt, megindul, azonban az ajtóban megáll.) - Hát mondja meg az úr, nem csal meg?”10

Pár hónap múlva, ugyanebben a lapban szintén az értékarányosság került elő a Drága című apró humorban december 7-én. „Sárközi paraszt: - Nagy rablók ezek a városi fogorvosok, uram! - Miért bátyám? - Két pöngőt (koronát) köllött fi-9