Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
zetnöm ögynek, miért a fogamat kihúzta, mán pedig egy perc alatt megvót vele. Minálunk a kovács két hatosért (negyven fillérért) egy fél óráig rángatja.”11 A sárközi népélet szinte minden területéről akad egy-egy kedves életkép, mégis a legszellemesebbek azok a történetek, szólások és helyzetképek, amelyek a férfi-nő kapcsolattal foglalkoznak. Csupán ízelítőül idézzünk föl ezekből is kettőt. Az egyik egyenesen Adat a magyar géniuszhoz címmel látott napvilágot a Tolnamegyei Közlöny 1889. évi augusztus 4-i számában, s hihetőleg bátai környezetben játszódik. „Egy 50 éves magyar pórnő, ki viszálykodásban élt élete párjával, a napokban megjelenik papja előtt és következőképpen nyitja panaszra ajkát: - Képzelje csak, kérem, tisztelendő atyám, az az én vén bolond uram félt engem (féltékeny)! Pedig váltig mondom neki: - No már hallja-e keed, embör, ami délelőtt nem volt, délután nem lesz!”12 A másik eset, amelyben Decset mezővárosi mivoltára is emlékeztették, minket pedig még ma is szelíden figyelmeztetnek a törvények lélektelenségére is. Még kedvesebb, hogy némi huncutsággal árnyalja a Sárközről alkotott képünket a Tolnavármegye 1904. január 17-i számában: „Az egyik szomszédos anyakönyvi hivatalban egy pár öreg cseléd járult a múlt csütörtökön az anyakönyvvezető elé. - Elszerettük egymást - mondja férfias, büszke örömmel az ember. Csavarint egyet nyomatékképpen a bajuszán. Az asszony pedig lesüti a szemét, jól tudja, hogy ilyenkor nem illik beszélni. Később a rubrikákat tölti ki az anyakönyvvezető: - Hány éves? - Hatvannyolc. - Hát maga, néni? - Hetven leszek. - Milyen vallású? - Református - mondja a férfi. - Katolikus - így az asszony. - Milyen vallásban nevelik majd a házasságkötésből származó gyereket? - Elmúlt már a mi tavaszunk. Nem is azért esküszünk meg, csak, hogy ne járjon öregségére árván az ember, meg aztán legyen, aki meleget főz reá. Az anyakönyvvezető látja maga is ennek igazságát, kénytelen mégis a holt betűhöz ragaszkodni: - Igen ám, de a törvény parancsolja az egyezkedést, mert más hiten vannak. Az öreg ingatja a fejét, csöndesen, lemondóan. Az asszony pedig, zavartan ugyan, mindazonáltal bájosan, a tavaszi napsugár kacérkodó, bágyadt fényével odahúzódik vőlegényéhez és halkan megszólal: - Ugyan, egyezkedjünk már! Ha a törvény parancsolja, ki tudja?!” 10