Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

vándoranekdotává vált. A forradalom és szabadságharc szereplői egykori harcuk és jogállásuk demokratizmusát is tökéletesen átérezték, számukra a későbbi miniszterelnök sem jelentett hajbókolásra késztető magasságot. Már a XX. század elejéről, 1903-ból, a Tolnavármegye című lap április 12-i számából maradt ránk az ezt illusztráló bájos történet. „Egy bátai anyóka, ki a szabadságharc alatt a világosi fegyverletételig mint markotányosné a honvédeket soha el nem hagyta, a bátai jegyzőhöz kérdést intézett, hogy elhunyt férje - volt ’48-as közvitéz - után nem lehetne-e az ő részére is honvédnyugdíjat kérni. Mire a jegyző az anyókának értésére adta, hogy mivel az elhalt honvédnek 1848-1849. évben nem volt a neje, honvédnyugdíjban nem részesülhet. Kapta magát tehát az anyóka, felutazott Budapestre és a miniszterelnöknél audenciát kért. Ott elmondta, hogy az egész szabadságharc alatt ő a táborban markotányosné volt. Budapestről visszajőve ismét elment a jegyzőhöz, ki - minthogy az anyóka budapesti útjáról mit sem tudott -, újólag azon véleményének adott kifejezést, hogy honvédnyugdíjban nem részesülhet. Mire az anyóka egész örömmel kijelentette: » — De a Kálmán azt mondta, csak adjam be a folyamodványt, megkapom a honvédnyugdíjat.« Mikor a jegyző megkérdezte tőle, hogy micsoda Kálmánról beszél, az anyókának az volt a válasza »hát Széli Kálmánról«.”7 Hozzátehetjük, hogy - ha a községi iratok rendben megvannak a levéltárban - akár még az anyóka nevét is megtudhatnánk, s 1848-1849 ünnepén akár meg is tisztelhetnénk a porladó honleányt egy csokor friss virággal.

A sárköziek, köztük a bátaiak ’48 és Kossuth ügyén kívül a dualizmus politikai életét nem nagyon érezték sajátjuknak, noha véleményük volt róla. Szintén Bátáról mesélték a következő esetet: „Hogy mi a politika és diplomácia, azt még senki sem magyarázta meg oly kézzelfoghatólag, mint a b(átai) földmíves. A polgártársnak ugyanis egy leánya, szolgálatban lévén bizonyos intelligens (azaz: értelmiségi) családnál, több ízben hallotta emlegetni e két szót: politika és diplomácia. Miután a leány - midőn egyszer szüleit meglátogatni haza ment -, édesapjának a következő fontos kérdést vetette fel: - Hallja keed, édesapám! Az én gazdám házánál valahányszor vendégek vannak, mindig a politikát mega diplomáciát emlegetik. Nagyon szeretném tudni, miféle szentek azok. Magyarázza meg keed, ha tudja! - Jól van, édes lányom - szólt az apa -, megmagyarázom. Nézd, ide teszem a kezemet az asztal sarkára s neked azt mondom, hogy üss rá jobb tenyereddel akkorát, amekkorát csak tudsz. Ez a politika. A leány neki készül, felemeli kezét, majd üt; ekkor az apa hirtelen elkapja a saját kezét az asztalsarokról s a szegény leány nekilódított tenyere apja keze helyett az asztal sarkával jő fájdalmas érintkezésbe. - No, édes lányom - végezé magyarázatát az apa - ez meg a diplomácia- Ühüm - szólt a leány sajgó ujjait szopogatva - értem már! Hogy lepné meg a rebe-8