Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
gyár ember humora csak megmarad nehéz körülmények közt is, mint ezt igazolja a következő szájról-szájra járt megtörtént dolog. Midőn a Duna árja már vagy 13 község határát elborította, megszomjazott a sárközi ember s nem vette magának a fáradságot, hogy a kútra menjen vízért, hanem neki feküdt a lábai előtt elterülő tengernek s velemenő társa azon figyelmeztetésére, hogy ne igyék a zavaros vízből, egész resingatióval azt felelte: de bíz innét iszom az i(steni)-t hadd fogyjon!”4 A lap csupán annyit változtatott a szövegen, hogy a káromlás közepét gondolatjellel helyettesítette, mert az akkori sajtószokás szerint ilyesmit nem írhatott le. Maguk a sárköziek tudták, hogy mit veszítenek a megvalósuló ármentesítéssel: régi, szabadabb életüket, ezért a folyamatot „a Sárköz megölő bötűje” kitétellel illették. Amíg a területet el-elöntötte a víz, olyan esetről is beszámoltak a lapok, amikor a sáros, csúszós úton nem kocsi vagy szán elé kötötte a lovát egyik-másik sárközi atyafi, hanem csónakjába ült, s a közeli szőlőhegyig azon ladikázott lóvonattal.5 Az elzártság egyben menedék is volt, gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Mindkettőre szép példa az a nekrológ, amelyben jobb híján szintén két adomát meséltek el az egykori érdemes sárpilisi jegyzőről, Szentes Józsefről: „Most midőn a néma sír bezárul hamvai felett - írják 1875. augusztus 11-én -, időszerűnek tartjuk viselt dolgai közül némelyiket előadni. Az ötvenes években kitört a marhavész Pilis községben s minthogy az elöljáróság tapasztalta, hogy a foganatba vett hatósági intézkedések minő kellemetlenségekkel járnak, azt parancsolta a községi jegyzőnek, hogy jelentse be a szolgabírói hivatalnak, miszerint Pilisen megszűnt a marhavész. Az öregúr nem mert opponálni, meg is írta a jelentést, az elöljárók alá is írták, de lelkiismerete nem engedte a misztifikációbani (ködösítésben való) részvételét; megfordította tehát a jelentést s a belső lapjára a következőket írta: T. szolgabíró úr! A túllapon előadott körülmény sült hazugság. Ez a jelentés azután megjárta a szolgabírói hivatalt, a megyei főnökséget, csak a helytartó tanácsnál vették észre a bellapon írtakat. A levét szegény öregúr itta meg, mert három napi szobafogságra ítélték... Az ötvenes években egy német nyelvű currenst (körözvényt) küldtek ki hozzá, melyben a Kossuth-bankjegyek elkobzása rendeltetett el. Erre az öregúr a következő jelentés küldte be: »Iczig szatócs az egyetlen, ki községünkben németül tud. Bajára ment lóbőrt venni s így tolmács hiányában a rendeletet meg nem érthettük; - annyit azonban kivettünk belőle, hogy ott valami Kossuthról van szó; - erre vonatkozólag jelentjük, hogy nevezett egyén községünkben nem fordult meg: ha itt láttatnék, azonnal bekísértetjük.«6 A szabadságszeretetére oly büszke Sárközön túl is elterjedt a passzív ellenállás e szellemes példája, későbbi visszaemlékezésből máshonnét is ismerjük, tehát 7
