Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

II. A Sárköz humora a helyi sajtóban (1873-1914)

A Tolna megyei újságírás 1873. március 5-én a Szekszárdon megjelent Tolnamegyei Közlönnyel indult útjára. Jellemző véletlen, hogy az első lap egyszersmind a leghosszabb életű sajtótermék is, hiszen 1919-ig jelent meg. Szerkesztője, Boda Vilmos több mint negyven esztendeig érezte szívügyének azt a Sárközt, amely őt szavazataival húsz évig országgyűlési mandátumhoz is segítette, s amelynek népét, sajátos embertípusát előszeretettel mutatta be lapjában. Az 1880-as, majd 1890-es évektől, amikor már vetélytársai is akadtak az újságírás terén, a többi lap sem maradt le mögötte, hanem olvasói szórakoztatására, vagy éppen a maga örömére közölt jellegzetes sárközi apróságokat.

A kezdetben volt mindennek egy kényszerű oka is: akkoriban még nem létezett hírszolgálat, a tudósítók saját kedvtelésükre és többnyire szívességből vagy tiszteletpéldányért írtak, a lap pedig nehezen telt meg. Boda Vilmos járásbíróként gyakran látogatott a sárközi falvakba, így az ott tapasztaltakból, hallottakból humoros hírek, kedvderítő történetek kerekedtek, amelyek jobbára hitelesen mutatták be a Ferenc József-i kor hangulatát, az új viszonyok közt tébláboló, régivágású szereplőket, akiknek eszejárása gyakran évszázadok tapasztalatait őrizte és tükrözte.

Első magyar közmondásgyűjtőnk, aki a Sárköz fővárosából származott Baranyai Decsi János volt, Adagiorum című 1598-ban megjelent művében írja: „Szegény embernek szintén oly gondja vagyon az ő kevesére, mint az gazdagnak az ő sokára.”1 A Tolnamegyei Közlöny első évfolyamában egy tudósítói levélben olvassuk Alsónyékről: „A múlt év nyarán és őszén helységünkben két embernek az istállóból ellopták lovait, egynek meg felgyújtották 25 kocsira menő szénaboglyáját, egy embernek s a községnek kiásták háza falát s így elloptak mintegy 300 forintot. Mindez talán azért történt, mert míg minden szomszédos községben volt, nálunk nem létezett felelős őrség. Újév után lettek felelős őrök s megszűnt a lopás, a kártétel; azonban egyik felelős őr agyonlövetvén, határoztatott a bölcs bizottsági tagok által: »Ki-ki őrizze a magáét, mert az őrnek fizetni kellene, azt pedig a gazdagabbak nem akarják tenni birtokaránylag, mert ha tőlünk lopnak, marad is, a szegénynek pedig mindene oda van, tehát annyival inkább vigyázhat.«”2

Három év múlva a sajátos élethelyzet idézte a régi időket, amelyek évszázadokon át megóvták az itteni lakosságot. Március 8-án megírták: „A sárközi községekben kiütött a respublica s velők csak csolnakon lehet érintkezni. Na hiszen van is öröm, lesz széna elég, lehet a konyhaajtóból piszézni (horgászni), aztán * meg nem lehet a rét(-), bordézsma(-) s más váltságokat exequálni (végrehajtani).”3 Egy hét múlva megcsillant a helyzettel kapcsolatos sztoikus filozófia is: „A ma-6