Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
sét. Hogyan is érhetne föl ezzel egy darab szántó megművelése, a prózai búzatermesztés?! Nem meglepő ezek után, hogy a Sárköz legnagyobb gondjának mondott egykézést is visszavezethetjük a szabadság és függetlenség belső igényére. Már a folyamat elhatalmasodásakor, az 1870-es években fölmérhette a sárközi honpolgár, hogy a számára idegen piaci erőkkel képtelen megküzdeni. Addig eredményesen harcolt, amíg csupán egy-egy uradalmi vagy állami rendelkezéssel kellett szembeszállnia, de amikor körülötte életszabállyá tornyosuló viszonyok magasodnak, nincs mit tennie. Földjéhez, amit eddig idegen nem háborgatott, mert nem tudta volna kiélni előnyeit, immár hozzáférnek az élelmesebbek: megveszik, s azon új életformát honosítanak meg, amely hajszásabb, s mit sem törődik évszázadokon át bevált hagyományokkal. Erre nincs más válasz, egyedül a bezárkózás: műveltség és intelligencia kérdése is, hogy a társadalmi nyomásra a közösség önkorlátozással felel. Hite szerint a szabadság, a függetlenség ugyan szemmel láthatóan öszszeszűkül, de megmarad lényegében. Amit a külvilág önpusztításnak lát, az befelé önvédelem a világ farkastörvényeivel szemben: embertelen védelem, de jószerivel az egyetlen lehetséges válasz, hosszú évtizedekig. így köszönt rá Sárközre az 1945-ös földosztás, amikor Illyés Gyula Honfoglalók című könyvecskéjébe a következőket jegyzi föl: „A beszéd fonala erre-arra bomlik, mindenki a magáét húzza. Decsen hétszáz az igénylő, de igényelhetnek-e az egykések is.” Aztán egy zárójeles megjegyzés közvetlenül e szavak után: „A föld szaporítja a gyereket! Attól majd megjön rá a kedvük!” Alig húsz év múlva, Féja Géza Sarjadás című furcsa könyvében mintha visszaigazolná mindezt, pedig a valóság ismét más: a szabadság és függetlenség az egyéni színterekre rendeződött. A borvidéki ember című részben így áll ez előttünk: „A borvidéki ember nem tart otthon nagyobb mennyiségű bort, hiszen termelésének éppen abban rejlik az egyik fő varázsa, hogy érette kell menni. A hogy felé ballagva kivetkezik mindennapjainak szürkeségéből, gondjaiból, amúgy megoldatlannak tetsző készereiből. Maga megett hagyja a házakat, irigyeit és ellenségeit, mizseráló feleségét, s mire megforgatja a tanya ajtajának zárjában a nagy kulcsot, felszabadult emberré válik. Ártatlan mosoly derül arcán, úgy érzi, hogy ez az ágas-bogas élet mégis szép. (...) Fönn a hegyen azután a tornácon üldögélve vagy valamelyik vén fa védelmében darvadozva távlatot nyer az élet. Merő apróságnak tetszik a síkság zsivalygó élete, kereknek tűnik a világ mindenfelé.” Talán ez az egykori egyházi nemesek szabadság- és függetlenségvágyának végső stációja, amely mögött ott a magyar társadalom 0,7-es gyermekszaporulata, ahol már az egyke föl sem tűnik... 5
