Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
hoz. A hadak dühének legjobban kitett Báta ugyan ismét elpusztul, de a védettebb községeket a természeti környezet és a társadalmi összefogás ismét megóvja. Azt azonban már Mérey Mihály, a szekszárdiak, őcsényiek szeretett apátja sem tudja megtenni, hogy a sárköziek szabadságjogaikat megtartsák, így - legalábbis forma szerint - jobbágyi sorba süllyednek az itteniek. A XVIII-XIX. század folyamán ennek mégsem lett igazi jelentősége, mert a békés gazdálkodás hosszú évtizedei következnek. Az itteni lakosság büszkén emlegette, hogy nyomában nem jár a botosispán, mert ártéri gazdálkodása ezt lehetetlenné teszi. A halászat, pákászat, ártéri gyümölcstermesztés és a dombvidéki szőlőművelés, borászat egyaránt piacképes árut termel, a szabadságot is megfelelően biztosítja. Jellemző, hogy az ez ellen elkövetett minden sértésre érzékenyen reagálnak az itteniek: Vas Gerebennel, az elhíresült íróval készíttetnek beadványt az 1850-es években, amikor - immáron gazdaságba átmentett - szabadságjogaikat akarják megnyirbálni, s az csak természetes, hogy 1848-1849 hagyományai kivétel nélkül elevenen élnek e területen. Az 1880-as évektől megkezdődő ármentesítés, amely több tízezer hold kitűnő termőföldet eredményezett, a sárköziek számára látszólag ugyan a gazdagodás útját jelentette, valójában érzékelték legfőbb értékeik veszélyét. A korabeli Tolnamegyei Közlönyben szó szerint megírták, hogy „népünk az ármentesítést a Sárköz megölő bötűjének nevezi”. Átlátták azt, hogy az ő hagyományos ártéri gazdálkodásuk megszűntével az ezt nem ismerők is könnyen lehetőséget kapnak majd, képletesen és szó szerint is kihúzzák a lábuk alól a talajt. Addig összetartó vallási-társadalmi közösségük bomladozik, az élelmes és szorgalmas környékbeli német gazdák hatalmas területeket vesznek meg. Ugyanekkor a világ rácsodálkozik egy pillanatra a Sárköz még ekkor is meglévő szabadságára és függetlenségére, amelynek belső rendje eddig jótékony félhomályban maradhatott. Amikor 1834-ben Garay János leírja a szőlőőrzés, szőlőpásztorkodás szokását, még csak a romantikus párválasztás képe andalítja a reformkori olvasót, amikor Baksay Sándor leírja ennek ősmondáját és gyakorlatát, még patriarchális színfolt a szőlőpásztorkodás, de a század végére már üldözendő szabadosság. Az új erkölcs mindenhatóan kitérjeszkedik, nem tudja, és nem akarja megérteni a szabadság régi megnyilvánulásait. Melyek ezek? Elsősorban a matriarchátus szemmel látható maradványai: a nők szabad párválasztása, családi, gazdasági hatalma, bizonyos téren vezető szerepe. Másodsorban az az életvitel, amelyben nem jellemző a haszonelvűség, hanem inkább a boldogabb, teljesebb élet igénye kerül túlsúlyba. Amikor 1900-ban a mai őcsényi-decsi határ területén voltTátos nevű kedvelt halászóhelyet lecsapolják, még a Tolnavármegye is közvetíti azt a szomorúságot, amivel sajnálják szabadságuk utolsó darabjának elveszté-4
