Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Tarján Tamás: Illyés Gyula és Nagy Lajos

54

Út Dunatái • 2002 december

nagy írót testesítette meg, amint ez búcsúcikkéből is kiviláglik. Illyés még nagyobb tisztelője, kritikusként szálláscsinálója volt idősebb barátjának.

Ha az eddig szóba hozott kapcsolatoknak nem is mindegyike, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula szövetsége, barátsága alaposan feltérképezett területe az irodalomtörténet-írásnak, akár olyan érzékeny kérdések megpendítésével is, hogy Illyés esetleg mennyiben szerette Szabót József Attila ellenében. Ha Kabdebó Lórántnak a Vers és valóság szövegmagyarázatait lejegyző titokzatos „íródeák”-ra vonatkozó feltételezései beigazolódnak, ha ennek az „anonymusnak” az azonosítása, néven nevezése előbb-utóbb megtörténik, a Szabó-Illyés reláció újabb adalékokkal bővülhet. A verstermést nézve ez az intellektuális és baráti összetartozás Illyés oldaláról dokumentáltabb, hiszen ő nem csupán a Borsos Miklós: Sz. L. szobra című költeményében magasztalta fel - az „Ezt csináltuk; Lőrinc, veled” országos gyónása keretében - az eltávozottat, de - ugyancsak pár évvel Szabó Lőrinc 1957-ben bekövetkezett halála után - az Egy költő' emlékére szonettsoraiban „a hűség mintaképe” himnizálással illette az általánosan „Casanovának” tartott barátot.

Összefoglalóan elmondható tehát, hogy Illyés Gyula - aki születése 100. évfordulóján ennek a gondolatsornak a főhőse - Babitsról, Nagyról és Szabóról is több kritikát, tanulmányszerű emlékezést alkotott, Babitsot és Szabót többszörösen megörökítette versvilágában. Csak az igazat című 1977-es drámájának első részét Nagy Lajos emlékének szentelte, s ez a fél színmű nem más, mint az írótárs Egyiptomi íródeák (1935) című remekmívű novellájának monologikus - egyben énszembesítő, részlegesen az epikai formát is fenntartó - dramatizálása. A színmű másikfele az írnok helyébe az írót léptető monodráma, mely viszont - ha némileg jelzetlenebbül is - Szabó Lőrinc 1945 utáni meghurcolásának emlékműve; azaz Illyés e darab struktúrájában találkoztatja is két barátjának szellemalakját. Illyésről tudott, hogy nagyszabású és maradandó - bár sokszor alkalmi versként komponált - költeményekben (így a közismert és közkedvelt Bartók, Bevezetés egy Koddly-hangversenyhez és az Óda a törvényhozóhoz című Tersánszkyjózsijenő-köszöntő révén, 1955, 1962 és 1963 eltérő társadalmi-történelmi időpillanataiban) szívesen idézte vagy jelenítette meg művészelődeinek, művésztársainak az alkotásokból kihallott nagyságát és mintaemberségét. Babits, Nagy és Szabó esetében ez a hajlandósága nem pusztán abból nyer magyarázatot, hogy - legfiatalabbként - mind a hármat jócskán túlélte, hiszen mint élő, erejük teljében levő kortársakat is írással, írásokkal becsülte meg mindhármukat.

Nem hagyható említetlenül, hogy Babits Mihály, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula emberi-művészi lénye is bipoláris megítélést kapott az utókortól,