Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Tarján Tamás: Illyés Gyula és Nagy Lajos

Tartán Tamás • Illyés Gyula és Nagy Laios

55

főleg a szubjektivebb emlékező műfajok keretei között, és zsenijüket általában nem vonva kétségbe. Kénytelen leegyszerűsítésekkel szólva: Babits poéta doctusként és homo morálisként is géniusz - de egyben kisszerű hatalomféltő, hiú és önző esztéta-zsarnok. Nagy Lajos kérlelhetetlen igazmondó és Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő társaságában a 20. század első fele teremte magyar humoros irodalom, szatíra óriása - de kicsinyes áskálódó, a nagy összefüggések és távlatok érzékelésére képtelen, sótlan idegbeteg is. Szabó Lőrinc az én magavállalásának, az embernek mint a szexus irányította kreatúrának a világirodalmi rangú kiéneklője - de ugyanakkor a férfiúi, szerelmi állhatatlanság, sőt erkölcstelenség: a legsúlyosabb következményekre is fittyet hányó érzéki felelőtlenség megtestesítője. Illyés Gyula egy egész nemzet európai látkörű, bátor és odüsszeuszi eszű hajós kapitány-költője, évtizedekig a magyarság első és legnagyobb tekintélye a művészet szférájában - de túlzott, elvtelen kompromisszumokra is hajló, nemegyszer óvatoskodó reprezentánsa korának és kora kultúrájának. Ezek a - részben az irodalomlélektanra tartozó, s nem itt mérlegelendő - kérdések is egymás mellé sodorják a négy írót.

Babits nem maradt adósa az írott (értéktudatosító) kritikai jó szóval Illyésnek: kettejük nemzedékek feletti, eszmetársi szövetsége a nyilvánosság számára is megképződött. Ez - visszafogottabban - Babits és Szabó költői kapcsolatára, bíráló-elemző állásfoglalásaik viszonosságára is igaz. Szabó Lőrinc nem tett annyi - írásbeli - szolgálatot Illyés oeuvre-jének, mint amennyit Illyés fáradozott költőtársa nagyságának elismertetéséért (és tiszta embersége felmutatásáért), de hallatta a szavát (bár a Vers és valóságban évtizedekig csak rejtve). Ám milyen volt a Nagy Lajosról író Illyés és az Illyésről író Nagy Lajos dialógusa? írt-e, vagy akkor írt-e Nagy Lajos Illyésről és könyveiről, amikor ezt fiatalabb barátja joggal várta, igényelte volna?

Illyés öt Nagy Lajos-i vonatkozású írása sorában a Bérház ismertetése 1931- ben, a Kiskunhalomé. 1934-ben látott napvilágot, mindkettő a Nyugat hasábjain. Nincs nyoma annak, hogy Nagy Lajos kereste volna a „viszonzás” lehetőségét. Persze ez neki, az idősebbnek nem volt feladata. A kritikusi kölcsönösség különben is a Nyugat egyes nemzedékein belül - és nem a nemzedékek felett bírt jelentőséggel. Az első nemzedék tagjai az új irodalomfelfogás, az új esztétika bejelentésének és elfogadtatásának szándékával írtak egymásról. A második nemzedék főként azzal a céllal szemlézte „oda-vissza” kritikákban a termést, hogy elkülönüljön az úttörő nyugatosoktól. A harmadik nemzedék költői és szépírói (elsősorban a poéták) a generációs érdekérvényesítés esélyeit túlértékelve, az egymásért írás