Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - N. Horváth Béla: Esszé és vallomás - Illyés Gyula: Magyarok
44 Út Dunatái • 2002 december megsemmisítő ítéletekre alapozó írásokat, amint elmélyülten elemző, politológiailag pontos, definitiv értelmezéseket is a reformok értelméről, a pusztuló középosztályról. Olykor egy-egy novellisztikus betét vall a szépírói szándékról és alkatról (mint a vásárhelyi találkozó elbeszélése, vagy a hideg templomban imádkozó kisgyerekek lyukas cipőinek számbavétele, a próféta története) máskor a lírai vallomások, családi emlékek, élmények adják meg az esszé keretét, s ebbe ágyazódnak nagyon is elvont, így azonban mégis érzékletes gondolatok. A sokféle hangnemből és tárgyhoz közelítő módból kitűnik az anyanyelvet, a nemzeti irodalmat, a népköltészetet övező líraian lágy, esszéisztikus beszéd. „Nem én jöttem rá először, hogy ha a magyar irodalomnak azt a jellegzetességét keressük, amely azt minden más nép irodalmától megkülönbözteti, amely tehát eredendően magyar, legelőször is méltó meglepetésünkre valami szorongó pesszimizmusra akadunk.” - ezzel a felütéssel, ténymegállapítással indulnak az 1935. októberi feljegyzések a magyar irodalom jellegéről és állapotáról. Tény és való, egy az európai himnuszok hangnemét elemző tanulmány megállapíthatja, hogy szorongó pesszimizmusban csak a lengyel nemzeti ének hasonítható a magyarral. Illyés egy helyütt Kölcsey versét elemzi, s nem irodalomtörténeti megközelítésben, nem a stilisztikai elemzés módszerével, hanem lélektani, mentalitástörténeti szemlélettel. Kölcsey - ahogy Illyés jellemzi - „ez a világos fejű és világos szavú magyar” a „vár állott most kőhalom” állapotrajzát nem a romantika törvényei szerint, az eget és földet rengető ellentéteket összecsiholva tárja elénk, hanem a valóság józan szemlélete alapján. A nemzeti létet kéri számon az Úron a dacos kálvinizmus, hisz csak a protestantizmus logikája szerint bűnhődte már meg a nép előre a múltat és a jövendőt. A nemzeti irodalmat átjáró szorongás forrása a tragikus önismeret, amelynek okát így metaforizálja Illyés: „Pascal szelleme Oblomov testében.” A pascali termékeny szkepticizmus többször is feltűnik a Magyarok lapjain, hisz Illyés nemcsak a népiséget, hanem a magyarságot, a magyarságtudatot is igyekszik objektiven, a racionalizmus hűvös tárgyilagosságával figyelni. Nem ilyen távolságtartó az a fejezet, amely a népdalokat, azok alkotásmódját, világszemléletét faggatja. Az 1936. decemberi feljegyzés igazi, esszéisztikusan árnyalt irodalomtörténeti tanulmány. „Milyen volt a népi kultúra, volt különlegesen magyar is? Nem csupán álomképet siratunk. Adott, vagy adhatott valamit a következő kultúrahordozó rétegnek, a polgárnak?” - sorakoznak a kérdések, újraidézve azt a többször kifejtett gondolatot, arányos volt-e a modernizációval a népi kultúra pusztulása. Egy helyütt a szűr, a suba eltűnését az újmódi divat kárára írja, amely nem számolt a magyar éghajlattal, s csak évtizedek múlva húzzák fel a fal
