Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - N. Horváth Béla: Esszé és vallomás - Illyés Gyula: Magyarok

N. Horváth Béla • Esszé és vallomás

45

vak férfiai az új ruhadarabot, a nagykabátot, a kötött mellényt. Ezt a letűnt világot a népi költészetből véli Illyés megérthetőnek. A népdalok kezdő képét az un. népdalküszöböt elemzi Erdélyi, Vargha Gyula, Vikár Béla tanulmányai ismeretében, s mint mondja, eszébe jut Frazer, Levy-Brühl tanítása is. Ez a tanulmány a néprajzi irodalmat is gazdagítja, hisz Illyés új szempontokat is alkalmaz. Nem enged ugyan a „bécsi szellemnek”, azaz a Magyarországon Róheim Géza által meghonosított pszichoanalitikus értelmezési módnak, de több megállapítása lélektani alapra épül (mint pl. az Ég a kunyhó, ropog a nád kezdetű dal esetében) és különösen érdekesek azok az összefüggések, amelyeket később Lükő Gábor tárt fel. A sárga szín népdalbeli szerepéről a következőket állapítja meg: „A sárga a hervadás a gyász, a romlás, az elválás színe. Miért érdekes ez? Mert a magyarsággal nyelv- és fajrokonságban levő ázsiai népeknél is sárga a gyász színe. Somogybán, Csökölyben talán ennek a kései hatásaképp gyászoltak még nemrég is fehérben.”

A Magyarok költő és népe viszonyáról is sokféleképp szól. Ostorozó hangon egyszer-egyszer, s mintha csak Ady félelemmel teli, már-már zokogó átkait hallanánk, derűs életképekben és elmélyült vallomásokban, szólal meg másszor, különösen az 1938-as írásokban, „nem dicsérem a magyarságot, öndicséret lenne; a dicséretet másoktól kell kiérdemelnünk, nyilván előbb elérjük az őszinteséggel, a férfias önvizsgálódással, mint holmi asszonyos magunk-kelletésével.” - írja a májusi feljegyzések elején. Ebben az évben hosszabb utazást tesz Franciaországban, alkalma van tehát távolról szemlélni hazáját, népét. „Európa közepén árva kis földdarab...” „Ott él egy nép”, „A sok között ott él egy nép...” „így él, karnyújtásnyira tőlem, egy nép...” - ezzel a motívumvariációval indulnak azok a vallomások, amelyeknek hőfokát vélhetően nemcsak a távoliét izzítja, hanem a marakodó kultúrák egyre hangosabb zaja, a csörtető erőszak, is, amely szorosabbra fűzi a költő és a közösség kapcsolatát. Költőien formált emlékezetes sorok idézhetők a magyarság tájékozódási képességeiről, szemérmességéről, családszeretetéről, hallgatagságáról, ének kultúrájáról. Álljon azonban itt egy vallomás a magyar nyelvről: „Nyelve férfias, nem alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté.(...) A szolgaságnak konokon ellenálló egyenlőségi nyelv még ma sem akarja elfogadni a társadalmi és születési különbséget. A hódolat szavai egytől egyig jövevények. Ő szemtől szembe szól.”

Újraolvasva a közel hetven évvel ezelőtt íródott Magyarok at, az olvasó nemcsak a valósággá vált egykori jóslatokat, a nemzet fogyatkozását, az idegen veszedelmeket, a nyelv pusztulását illetően kénytelen visszaigazolni a szerzőt. Felvetődik a gondolat: a népiség fogalmát, jelenségét leírva, nem volna-e itt az ideje an-