Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Puszták népe
Tüskés Tibor • Az útraolvasott Puszták népe 33 Másutt azt olvassuk: „juhász-származék vagyok”. Ebben az időben írt versében „pusztafiként” mutatkozik be. Láthattuk az imént, miképpen élt a család Rácegresen. Apja uradalmi főgépész, anyjának varrógépe van, az öt tagú család külön lakásban él, a gyermeket németszóra Varsádra adják, franciára a kastély nevelőnője tanítja, neki minden évadban van csizmája, ebédnél a család minden tagja külön evőeszközt használ... Siessünk megjegyezni: Illyés nem a pusztai cselédek sorában, nem a cselédek életkörülményei között nőtt föl. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Illyés - kiszakadva a pusztai környezetből, „világjáró íróként”, „szerkesztő úrként” - lélekben azonosul egy népréteggel, a több családos szobák lakóival, az „alul lévőkkel”, a pusztai cselédek sorsával. És fordul íróként azok felé, akik a szegénységgel, a nyomorral, az elnyomatással szemben küzdenek. Az irodalomtörténet számos példája igazolja - Tolsztojtól Pilinszkyig -, hogy a művész számára ez a szellemi-lelki azonosulás mindig fontosabb, mint a közvetlen tapasztalat, a személyes részvétel akár egy csatában, akár a lágerlakók szenvedésében. Az a módszer, amellyel az író hajdani emlékeit fölidézi és emlékeit mai, emlékező önmagával folyamatosan szembesíti, sajátos feszültséget ad a műnek. A feszültséget a valódi tények és a stilizált önarckép ellentéte tovább fokozza. Az ábrázolás kettőssége másban is megmutatkozik. A mű érzelmi gazdagsága a megindultságtól, az ellágyulástól a közömbösségen, az idegenkedésen és az elutasításon át a haragig ível. Illyés az egyént, az embereket szereti, helyzetüket, a „sorsot” gyűlöli. Az élet szépségét és tisztaságát, az emberiesség, a szeretet megindító, „örök”, „bibliai pillanatait” például egy pusztai vasárnap délután rajzában éppúgy meglátja és megláttatja, mint az erkölcsi rossz megnyilvánulásait a puszta uraiban. Ha negatív jelenséggel találkozik, nem dühöng, nem átkozódik; érzelmet az olvasóban éppen azáltal kelt, hogy a legfölháborítóbb tényeket is szenvtelenül adja elő. Például: „A kocsisné ma is öt-hat gyermeket szül, ebből a második életévet megéri négy. Nyűg már az is.” A filmszerű ábrázolás eszközével, a közelítés és a távolítás módszerével, a váltott optikával egyaránt él. Az egyedi esetekből tanulságot von le, vagy az általánosításokat kinagyított részletek követik. Előbb a pusztai nők sorsáról, általánosságban beszél („A pusztákon megbecsülik a nőt, s ennek nem mond ellent, hogy néha megverik.”), majd egy egyéni sorsot említ („Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett.” - a lány kútba ugrott), és ennek során „a kút körül elloccsant víz finom jegét”, sőt a jég vékony burka alatt még „a fekete göröngyök, szalmaszálak és trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek” ragyogását és szivárványlását is látjuk. Az ábrázolás kettőssége abban is megnyilvánul, hogy alakjait az író egyszerre belülről és kívülről láttatja. Emlékeivel, a
