Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tüskés Tibor: Az újraolvasott Puszták népe
32 Út Dunatát • 2002 december csikósok; a csőszök, az uradalmi kanászok s legutoljára a béres-kanász, aki a cselédek falkáját őrzi, s akinek járandóságát a cselédek konvenciójából vonják le.” A Puszták népe nemcsak önéletrajzi motívumokkal átszőtt társadalomrajz, hanem önarckép is. A gyermeké és a felnőtt íróé. Benne van az ember, akiről Illyés ír, és az is, aki a tollat tartja ä kezében. Tízéves koráig, majd később, a nyári vakációk idején a pusztaiak életét éli. Csecsemőként bölcsőben ringatták, kisgyerekként főként a nagyszülők környezetében nevelődik. Rácegres mellett más pusztákat is belak, megismer, Ürgepusztát, Hegyempusztát. Nyolc-kilenc éves korára esik a faluval történt találkozása (németszó-tanulásra adják Varsádra), városban tízéves korában jár, nagy élménye, amikor vonatot lát először. Találkozik a vallásos hittel: rózsafüzért kap ajándékba, papnak szánják. „Királyfiként” él a pusztán: kesztyűje, télikabátja, csizmája, zsebkendője van; minden este lábat kell mosnia; anyjának varrógépe van; ha asztalhoz ül a család, mindenki külön kanalat, kést, villát, sőt külön poharat használ. „Magának való” gyerek, „érzékeny lélek” - mondja Illyés akkori önmagáról, „csodagyerek”, szeret iskolába járni, ötödik elemiben „olvasási láz” tör ki rajta. Találkozik az anyanyelvvel, „a férfias beszédet” tanulja, találkozik a szülőföld, a táj, a történelem, a társadalom élményével, a haza fogalmával. Tízéves, amikor elszakad a pusztától. A család Simontornyára költözik, apja Pestre megy, ő anyjával és testvéreivel Simontornyán él. Majd még messzebb - Pestre és Párizsba - kell eljutnia, ki kell emelkednie környezetéből, íróvá kell válnia, hogy visszataláljon a pusztába. A gyermek portréját minduntalan a jelenre való utalások, a felnőtt, harminckét-harminchárom éves, a jó, az igaz és a szép egységét valló felelős író közbeszólásai, ítéletei szakítják meg. „Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni...” - mondja egy helyütt. Később: „A bordeaux-i néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra.” A harmadik helyen írja: „a zsellérvilág is csak akkor tárult fel előttem igazán, amikor esztendők múltán emlékeket kutatva, ismét bejártam a régi helyeket.” Gyakran kezd bekezdést ezzel a szóval: „Emlékszem...” A felnőtt író közbeszólása: „Ma is gyakorta érzem a sebet.” Vagy: „Ma is elfogultan gondolok ezekre az estékre.” A hajdani emlékek és az emlékező író portréja együtt van jelen ebben a kérdő mondatban: „Az iskolára szívesen emlékezem - mit szedtem ott magamba, hogy hasonlóan a napok múlva ható lázidéző orvosszerekhez, most, esztendők múlva üt ki rajtam és derít kedvre?” A Puszták népe szövegébe nyúlik vissza az Illyés-arckép stilizálása is, egy legenda kialakulásának a gyökere. „Cselédszármazék vagyok” - mondja magáról.
