Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Domokos Mátyás: A költő prózája nem költői próza - a prózaíró Illyés Gyula
20 Úl PUNATÁT • 2002 DECEMBER írói ábrázolás átvilágító munkája hozhatja csak felszínre, mert ahogyan Proust ki is mondja egy jelenet, egy emberi szituáció elemzése során Az eltűnt idő nyomában Sodorna és Gomorra című kötetében: „a valóság rejtett” a felszíni látszatok mögött. Egy irodalom- és műfajelméleti laboratórium tudományos munkatársa, éppen műfajelméleti szempontból bizonyára heterogénnek minősítené Illyés Gyula hét testes köteten át „vándorló tükrének” produkcióját: az elbeszélés révén újjáteremtett valóság felszínre hozott képét, amely egyszerre, szétválaszthatatlan egységben viseli magán ábrázolt kornak és ábrázolójának az ujjlenyomatát, amennyiben nem venné figyelembe a 20. századi modern prózát általában jellemző és a klasszikus hagyománytól elválasztó gesztust, amely Illyés eljárását is megmagyarázza: a modern elbeszélésben a különböző műfajok, az útirajz, a személyes elbeszélői nézőpontra felépített regény, az írószociográfia, sőt az esszé felszabadultan egymásba áramlanak. A modern elbeszélő számára ez az ozmózis hozza létre az írói megjelenítés teremtő szabadságát. A jelentős elbeszélői tehetség persze nem valamiféle irodalmi divatnak engedve, hanem egy elemibb és mélyebb kényszernek a nyomására kénytelen vállalni, kiki a maga írói módján, ezt a műfaji keveredést. Illyés Gyula a Kora tavasz lapjain hajdani magyar tanárának a kérdéséban jelöli meg ennek a kényszernek, valamirevaló író számára megkerülhetetlen imperatívuszát. Hát akkor miért nem írod le pontosan, amit gondolsz? - mondta nevetve és most még fölényesebben Lénárt, nem tudva, hogy a világ legnehezebb dolgát kéri, csak úgy félvállról.” - Az ábrázolás pontosságát a kifejezés világosságával egybeszőni, a magánélet lázait a kor izgalmaival párban láttatni, a Létre ráeszmélő költő-személyiség és a Történelem felizzó drámáját az író életében és a történelem menetében egyaránt sorsfordító csomópontokban megfesteni - ez az esztétikai és erkölcsi imperatívusz teljesül Illyés majd félévszázadon át kisebb-nagyobb megszakításokkal létrehozott önéletrajzi regénysorozatában. S most egy kis irodalomtörténeti, sőt: történelmi emlékeztető. „A magyar tengerfenék regénye” (Babits), vagyis a Puszták népe és a Kora tavasz után látott napvilágot a sorozat harmadik darabja, a Hunok Párisban. E mű forrásvidékéről és forrásanyagáról tudni kell, hogy ifjúságának Franciaországban töltött éveiről és Párizsba vezető viszontagságos útjáról számos feljegyzést, naplójegyzet-töredéket vetett különböző időpontokban papírra Illyés Gyula, aki saját bevallása értelmében soha nem írt szabályos naplót, miközben a huszas évektől haláláig a „naplójegyzetek” általa megteremtett műfajában rögzítette a világgal való tusakodásának, emberekkel, helyzetekkel és gondolatokkal folytatott belső, írói monológjait. A Hunok Párisban is ilyen emlék- és élményanyagot rögzítő dara
