Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Domokos Mátyás: A költő prózája nem költői próza - a prózaíró Illyés Gyula

Domokos Mátyás • A költő prózája nem költői próza21

bókból született meg az írói emlékezet előhívó fürdőjében. A második világháború napjaiban kezdte el írni, azokban a napokban, amikor Párizst már elfoglalták a németek, s néhány fejezetét meg is jelentette azon frissiben a Magyar Csillagban, majd a háború végeztével az újraindított Válaszban. A regény 1946 végén a Révai könyvkiadó jóvoltából könyvalakban is napvilágot látott, majd 1970-ben, amikor ez a regény Illyés Életmű-sorozatának egyik darabjaként újból megjelent (ez volt a könyv harmadik kiadása), Illyés Gyula egy fejezettel megtoldotta az eredeti művet. Ez a fejezet, Utóirat 1970-ból, arról tájékoztatta az új kiadás olvasóit, hogy a szerző eredetileg több kötetre tervezte regényét, s a Hunok Parisban „annak csak az első része, bevezetője”. E korszakábrázoló regényírói vállalkozás nyitányát azonban egy másik korszak: a negyvenes évek második felének harcosan rövidlátó kritikája lesöpörte „arról az épp akkortájt fölállított ékes-széles polcról, melyen a magyar fizikai dolgozók, a magyar forradalmárok újabb irodalmi megörökítéseinek kellett volna sorakoznia - ha belőlük csak egy fél polcnyi, egy saroknyi is - elkészül.”

Megszívlelni érdemes tanulságokkal szolgál, ezért érdemes bővebben is idézni ennek politikai indulatokból eredő kritikai látászavarnak az illyési diagnózisából: „Az írásban is élesen, de élőszóval még élesebben megfogalmazott kifogás - az akkor szokványos megtárgyalásokban, referátumokban - könyvem ellen az volt, hogy hőseit az író felülről lefele nézve ábrázolja, a megmosolyogtatás és nem a megrázás szándékával, magát a mozgalmat pedig nem belülről, hanem kívülről festi, lelki motívumoknak adva elsőbbséget ott is, ahol a történelmiszerűség predesztinálása a nyilvánvaló, stb. A legmeghökkentőbb a változatlanul ismétlődő konklúzió: a könyv életrajzi regény, mégpedig arról, hogy írója mint fordít hátat a munkásságnak, a forradalom ügyének. Akkor alakult ki az a tetszetős, mindmáig szapora használatú formula: szerzőnk, az egyszerű, vidéki fi, Párisban közel került a munkásság világához, de aztán - művész és más polgári körök hatására - elszakadt tőle.

Akkor, ott fonódtam legszorosabban ehhez a világhoz. - Folytatódik az írói önvallomás, a célszerű politikai kívánalmakat magánszorgalmú buzgalommal kiszolgáló pártkritikák műpusztító következményeire is rámutatva. - De a félremagyarázatok - a vádak - fele is elég lett volna, hogy megállítsam a tollat, s a folytatásokkal, jegyzetekkel telítődő iratgyűjtőt összekössem, föltegyem egy szerény otthoni polc tetejére.”

A korabeli kritikák, amelyekre Illyés tapintatos iróniával emlékezik vissza, a második világháború után írt verseket és a Hunok Párisbant bírálták, valójában