Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Domokos Mátyás: A költő prózája nem költői próza - a prózaíró Illyés Gyula

Domokos Mátyás • A költő prózája nem költői próza19

illik a jó prózai beszéd mondatait, szavainak a sorrendjét nem lehet megváltoztatni, mert azzal tönkretennénk. - Németh László jegyezte meg egy prózaíróval kapcsolatban, hogy minden írói stílus tulajdonképpen erőszaktétel a nyelven. Dehát Illyés Gyula összevéthetetlenül egyéni hanghordozású prózája éppen azzal bilincsel le, hogy ezt a nyelvi erőszaktételt nem érezni rajta. A magyar szórend más nyelvekénél nagyobb szabadságában rejlik az illyési próza elevenségének természetes elixírje? Amit a hazulról, a dunántúli puszták világából belélegzett anyanyelv ösztönös biztonsága hitelesít? Az tehát, amivel a Kora tavasz kiadója, s író nemzedéktársa, Illés Endre érvelt annakidején a magyar királyi ügyészségen, a mű engedélyezését kérve, annak legfőbb értékeként felmutatva, hogy tudniillik „tízmillió magyar közül Illyés Gyula tud ma a legszebben magyarul”? Aminek a legfőbb bizonyítékát az írói szókincs páratlan gazdagsága és változatossága mellett, ami együtt jár a gondolkodó írói elme hol tragédiába, hol játékos iróniába játszó és ihletett izgalmi állapotának elragadó stiláris visszatükröződésével, Illés Endre szinte paradox módon abban vélte megtalálni, hogy ez az író visszatalált „a feledésbe süllyedő egyszerűséghez”, s ezáltal az írói beszédmód „könnyed, ömlő természetességéhez”.

Ez azonban semmiképpen sem azonos a szabadjára engedett, locsogó nyelvi ösztönösséggel. - „Nem tudok magyarul.” Illyés Gyula kötetnyi írása az anyanyelvről, a nemrégiben napvilágot látott A törzs szavai kezdődik ezzel a csüggedt bejelentéssel 1930-ból. „Nem a »helyes magyarságra« gondolok - folytatódik a meghökkentő vallomás -, de az észjárásomnak megfelelő nyelvezetre.”

De aztán megszerezte, s azóta franciás világossággal szól magyarul, Párizsban, az európai kultúrán iskolázott észjárásához illően, írói szemléletének és világnézetének tökéletes érvényesítésével használva „a törzs szavait”. Nem árt megismételni: Mallarmé esztétikai követelményének megfelelően európai módra magyarul egyszersmind tisztább értelmet is adott az ősi nyelv „öreg szavainak”. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal majd félévszázadon át kiteljesedő önéletrajzi ihletésű regényfolyama reprezentálja legméltóbban azt a prózaíró Illyést, aki ezzel a terjedelemre is hatalmas teljesítményével az egyetemes magyar próza legelső vonalához tartozik, minden időkre szóló érvénnyel. A Puszták népe, a Kora tavasz, a Beatrice apródja, A Szentlélek karavánja, a Hunok Párisban, a Franciaországi változatok és az Ebéd a kastélyban nélkül a magyar világnak a goethei értelemben „életből fakadt” művészi képe volna jóvátehetetlenül szegényebb elbeszélő irodalmunkban. Az élet magyar útjának, lehetőségeinek és lehetetlenségeinek a mélyebb, s ezáltal rejtőzködő képe tűnt volna el, aminek az igazságát, teljesebb jelentését az igazi