Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Domokos Mátyás: A költő prózája nem költői próza - a prózaíró Illyés Gyula
18 Út Dunatát • 2002 december Domokos Mátyás A KÖLTŐ PRÓZÁJA NEM KÖLTŐI PRÓZA A prózaíró Illyés Gyula A művészi világteremtő erő megnyilvánulási lehetőségeit tekintve mindenképpen a szerencsés kevesekhez tartoznak azok az istenáldotta tehetségű írók, akik a költészet és a próza műfajának egyenrangú művelőiként tudták létrehozni életművüket. Hogy csak néhányukat említsem: például Goethe, aki meggyőződéssel és - véleményem szerint - máig ható érvénnyel hirdette, hogy „a jelentős írás, akár a jelentős beszéd, csak az életből fakadhat.” - Közbevetőleg: mintha Móriczot hallanánk; ő ugyanis azt mondta, hogy igazi prózaíró, őszinte, az, aki az írásban tovább tudja élni az életet. - S ilyen két- vagy több műfajú író volt Victor Hugo is, és Puskin vagy Lermontov, Heine vagy Edgar Allan Poe, Theodor Storm, Gérard Nerval és Thomas Hardy; a 20. századiak közül - mondjuk - Rilke, Joyce, Paszternák és Borges; minálunk pedig Kassák, aztán elsősorban Kosztolányi, majd kortársaink között Illyés Gyula. Ők valamennyien költőnek születtek, ahogyan mondani szokás, ugyanakkor vérbeli prózát is írtak, nem pedig „költői prózát”, amit a közfelfogás, joggal egyébként, költői hatásokra törekvő nyelvi erőlködésnek, magyarán: többnyire lila szépelgésnek minősít. „Egy Worringer nevű okos esztétánál olvastam múltkor, hogy »művészet az, ami előre nem látható«. - írta a Kháron ladikjánt megköszönő magánlevelében Ilylyés Gyulának 1969-ben Örkény István. - Igaz, nem igaz - folytatódik a rögtönzött és lelkesült hangú esztétikai fejtegetés a prózaíró pályatárs részéről -, ez most mindegy, de arról jutott eszembe, hogy az Illyés-mondat soha előre nem látható. És ez az a plusz, amit Kosztolányi után te vittél a prózába.” - „A mondat drámaiságát”, ahogyan levele elején közli. „Vagy inkább feszültségét kellene mondanom?” Az illyési próza ismerőinek közös olvasói alapélménye, hogy a váratlan és kiszámíthatatlan, előre nem sejthető szófűzések drámai feszültsége milyen magától értetődő természetességgel hat az illyési grammatika jóvoltából. Rendkívül gazdag és a próza alapjául szolgáló folyóbeszédben nemigen előforduló szókincse, színező nyelvi fordulatai és árnyalatai ellenére olvasója ösztönösen érzi, s ezzel ejti őt rabul az író, hogy amit a prózaíró Illyés mond, s főképp, ahogyan mondja, azt nem is lehetne másként mondani. Vagy Illyés szavával élve: az ő prózaírói „szórakása”, mintha szándéktalanul is a jó öreg Cicero nézetét illusztrálná, hogy tudni
